„… most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg” (7,9)

A keresztyénség néha kifordítja a szavak értelmét. Számunkra a kereszt nem csúfos kivégzőeszköz, hanem a diadal jelképe. A halál nem fenyegető ellenség, hanem legyőzetett valóság. A nyomorúság nem a kilátástalanság színtere, hanem az Istenbe vetett bizalomé. És így tovább.

Valahogy így facsarja ki itt, e helyütt is Pál a szomorúság és megszomorodás értelmét. A gyülekezet amint kézbe kapta a könnyhullatással írt levelét, szomorú lett, megbánta, hogy támadta az apostolt, és némelyeket, akik felbújtók lehettek lejáratásában, meg is büntettek. Ez nem egy túlontúl békés és nyugodt történet. Ez konfliktus-menedzsment, mondanánk ma divatosan. Az apostol azt írja, hogy örül a korinthusiak szomorúságának. Nem a megszomorodás tényén ujjong, vagy azon, hogy végre újra régi fényében tündökölhet a saját dicsősége, hanem annak, hogy az egész folyamat vége a megtérés lett. A megtérés mindig az értelem megváltozását jelöli az Újszövetség szóhasználatában. Magyarán: észbe kaptak a korinthusiak. Mert Pál szerint itt többről van szó, mint egy egyén és egy közösség feszültségéről. Itt Isten ügyéről van szó. Az apostol nem saját glóriájának megkopását félti, hanem tart tőle, hogy a gyermekcipőben járó gyülekezet lázadásával nem tőle, hanem Istentől távolodik el. Ez a fókuszváltás pedig létfontosságú saját közösségeink életére nézve is. Valahogy el kellene jutnunk oda, hogy saját gyülekezetünket, egyházunkat egy olyan közösségként értsük, éljük és tapasztaljuk meg, amelyben nem egyéni érdekek diktálnak ideális esetben, hanem az Isten ügye van a középpontban. A tanítványság, a kiküldetés, a misszió, az egyház nem saját, egyéni életünk ügyes-bajos része, hanem Isten mindent átfogó tervének kibontakozása. Ha pedig így van, akkor nagy fókuszvesztés következik be, ha az egyéni érdekek, az egyéni meggyőződések, az egyéni sértések, sérelmek veszik át a központi helyet. Ilyen esetekben a megszomorodás, saját érdekeink és igényeinek háttérbe helyezése – bármilyen nehéz is – a megtérés aktusa: mert önmagunkról visszafordulunk „az ügy” és annak Szerzője felé. Az ilyen megszomorodás nem szomorú, hanem örömmel teli.