Napi lelki táplálék

2Kor 7,1-7

Napi Ige – Homoki Gyula

A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.

„Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket” (7,1)


Nikosz Kazantzakisz adja elő a Zorbász, a görög című könyvében, hogy a főhős egyszer egy kolostorba látogatott, ahol a szerzetesek hétköznapi életével is behatóbban megismerkedett. A szentség földjén nem csak áhítat terem, hanem bűn is, állapítja meg emberünk. Ennek szemléltetésére pedig az egyik szerzetes példáját hozza, akivel a kolostorban ismerkedett meg. Ez az ember minden törekvése ellenére sem volt képes lemondani a test mindenféle öröméről, így ahányszor pohárhoz emelte a kezét, vagy böjt idején szaftos húsok után nyúlt, esetleg más gyönyörökre mondott igent, mindig annyit mondott csupán: „a bennem élő ördög kívánja a bort”, vagy a „benső ördög akar kolbászt enni”. Gyanítom, sokunk tapasztalata, hogy az ember mestere a hárításnak. Valahol az Édenben kezdődött már ez a folyamat: nem én, hanem az asszony; nem én, hanem a kígyó, és így tovább. Pál apostol arról beszél ebben a versben, hogy a megszentelődésünket nekünk kell teljessé tenni. Nem másnak, nem a szomszédomnak, nem a lelkészemnek, hanem nekem. Persze könnyen azt olvashatnánk ki ebből a fél versből, hogy akkor minden erőnket latba vetve, nekünk kell immár a hit nehézkes pályáját megfutni. Az apostol nem hagy kétséget arra nézve, hogy ez nem így van. Pár verssel korábban arról beszélt, hogy az újjá lett ember Krisztusban gyökerezik (5,17). Közvetlenül pedig ezelőtt arra az ószövetségi ígéretre emlékeztet, hogy Isten népe között van és nem hagyja el övéit (6,17-18). Erre építve kezdheti azt mondani: „Mivel tehát ilyen ígéretünk van…, tegyük teljessé a mi megszentelődésünket”. A teológia régi nyelvén a megújított és felszabadított akaratról beszélhetünk itt. Korábban képtelen voltam bármi jóra, csak az önzés, a gőg, az Isten és felebarátom gyűlölésére voltam alkalmas – semmi másra. Most, hogy békességben élek Istennel, felszabadultam arra, hogy az ő akaratát követni tudjam. Nem passzív szemlélője vagyok az életnek, hanem konkrétan Isten munkatársává lettem az örökkévalóság felé vivő úton. Ezt jelenti az „én” ebben a mondatban. Tudom, minden jó cselekedetemnek végsősoron ő az alanya, de mégis én vihetem végbe. Tudom, az elbukásaim nem a bennem lévő ördög gáncsoskodása, hanem a saját felelősségteljes döntéseim következménye. Nem háríthatok el magamról immár se jót, se rosszat: mindkettőnek részese vagyok, és mindkettőért felelősséggel tartozom.