„Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát” 5,18

Konfliktusok szülte levél ez a 2Korinthus. Az Újszövetség kutatói mind a mai napig próbálják pontosan rekonstruálni, hogy milyen természetű is volt ez a konfliktus, ami az apostol és a korinthusi hívek között kialakult. Egy bizonyos: sértődöttség, vádaskodás, védekezési próbálgatások, a tekintély megkérdőjelezése, büntetés, sírás és hasonló hozadékokkal járt a kapcsolat megromlása. Gyakran szeretjük idealizálni az őskeresztyén közösségeket, mintha azok teljes harmóniában, egymásba borulva égtek volna a Krisztus szeretetétől. Igen, ilyen is volt. Meg olyan is, amiről itt, ebben a levélben olvashatunk. A földi egyház kettőssége ez a feszültség. Tudunk arról, hogy Krisztusban mindnyájan új teremtés vagyunk (5,17), közben pedig előszeretettel élünk és viselkedünk úgy, mintha ez valamiféle idea lenne csupán, nem pedig egy olyan tény, amihez egész egzisztenciánkat igazítani kellene. Tudunk arról, hogy Krisztus minden adósságunkat elszenvedte (5,21), miközben előszeretettel jegyzünk fel minden sértettséget, apró inzultust, és ezernyi okot, amivel a másik adósom maradt. Az apostol szemlátomást óvatosan navigálja saját mondandóját, és egyetlen kulcsfogalomban találja meg a helyzet megoldásának lehetőségét: béke. Ez nem valamiféle túlidealizált, hippi-fogalom számára, sokkal inkább az akkori jogi világ szókészletéből merített gondolat. A legfontosabb per már lezajlott, mutat rá Pál. Isten már önmagát békéltette meg Krisztus által a kereszten. Mi, a vádlottak, szóhoz sem jutottunk ezen a tárgyaláson: a vádiratot felolvasták, az adósságot kifizették, a szabadságot garantálták. Győzött az Atya szeretete.

Csakhogy ez a tény ránk is feladatot ró: amit Isten ránk bízott, az ebből az origóból kiindulva a békéltetés szolgálata. A háború évében realitássá lett számunkra, mit jelent a békétlenség a hétköznapokban globális és helyi szinten egyaránt. Könny, fájdalom és halál. Nem csak a tévén keresztül kapott híradások valóságai ezek, hanem saját közösségeink, saját kapcsolataink békétlenségének a lenyomatai is. A keresztyén ember nem tud békét szerezni saját eszközeivel, de szolgálni tudja azt, aki maga a Békesség fejedelme. Assisi Ferenc szép imája lehet a mi vágyunk is ezen a napon: „Uram, tégy engem békéd eszközévé, hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek, hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak, hogy összekössek, ahol széthúzás van, hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz, hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik, hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik”.