„mint szomorkodók, de mindig örvendezők” (6,10)

Láthatóan és érzékelhetően a saját szolgálata kétarcúságát mutatja be itt az apostol, ezzel együtt pedig minden keresztyén ember lét-tapasztalását. Egyik oldalon: tűrés, nyomorúság, szükség, szorongattatás, verés, bebörtönzés, fáradozás, virrasztás, böjt, gyalázat, rossz hír, ámítás, ismeretlenség, halálra várás, megfenyítés, szegénység, szomorúság. Másik oldalon: tisztaság, ismeret, türelem, jóság, képmutatás nélküli szeretet, igazság, dicsőség, örvendezés, gazdagság. Melyik a valós? – kérdezhetnénk egyenesen. Számomra megdöbbentő ez az őszinteség, amit az apostol itt megvalósít. Nem akarja azt állítani, hogy a Krisztusban kapott új élet (vö. 5,17) és ebből fakadóan a keresztyén békéltetés szolgálata kizárólag negatívumokkal vagy kizárólag csak pozitívumokkal bír.

Manapság egyre nagyobb hangot kapnak a végtelenül leszűkítő jellemzések: egy adott személyt, egy jelenséget, vagy bármi mást végsősoron némi analizálás után könnyedén felcímkézhetünk „jó” vagy „rossz” jelzőkkel. Keresztyén körökben hasonlóképp felfedezhetjük ezt a végzetesen leegyszerűsítő mentalitást. „Ha megtérsz, akkor onnantól kezdve minden a helyén lesz!” Vagy éppen fordítva: a csalódottság, a keserűség, a fáradság, a kiégés jelei rajzolódnak ki a keresztyének (és a keresztyén szolgálattevők) arcán. Az régiek tudták, hogy az igazság mindig az extrémitások között helyezkedik el valahol. Az apostol nem hurrá-optimista, de nem is végzetesen pesszimista. A realitásban megfér a szomorúság és az öröm, a fáradság és a felüdülés, a szorongattatás és a teljes felszabadulás, Kána és Golgota. Azt sem tartom véletlennek, hogy ezt a már-már teljesen paradox leírásra építő felsorolást éppen az Isten kegyelméről szóló rövid megjegyzések után találjuk (6,1-2). Életünk mélységei és magasságai, szolgálatunk kudarcai és felemelő pillanatai, a ború és a derű ugyanis a kegyelemben érnek össze. Gyanítom, hogy kegyelem nélkül ezek az állapotok maradandóan károsíthatják az ember önértelmezését, és az Istenért végzett munkáját. Ha mindig, minden jó, könnyen abba a hibába eshetek, hogy saját zsenialitásomnak könyveljem el az elért sikereket. Ha mindig, minden rossz, akkor óhatatlanul is önmagam leértékelése és Isten jelenlétének megkérdőjelezése következik. A kegyelem után megfér együtt a szomorkodás és az örvendezés. A kegyelem előtt semmiképp.