„...mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Róma 14,8

Nem lehet se élni, se meghalni önmagunknak – mondja Pál. Pedig sokszor magunknak élünk, magunknak halunk, egyre jobban bezárkózva saját lényünkbe. Az élet a születés pillanatától magában rejti a halált. Ahogy egy modern német költő írja: az asszonyok a sírok felett szülnek. Aki megszületik, az meg fog halni. Úgy éljük le életünket, hogy végig csak mi, emberek tudjuk, hogy meg kell majd halnunk, és csak mi, Krisztus követői tudjuk, hogy a halálban viszont benne van az élet. Úgy, ahogy Jézus mondja: „Aki hisz Énbennem, ha meghal is él.” (Jn 11,25) Itt ér össze az élet a halállal, a halál az élettel. Mélyebben és magasabban, mint ahogy el tudjuk képzelni.

Pedig néha az élet nem egyéb, mint egymás után felbukkanó miérteknek a fájó sorozata. Az élet, ez a nagy ajándék, teherré is tud válni. Ilyenkor derül ki, hogy mindez egy nagy talány: mire való, miért van egyáltalán, mi a célja? Hiszen a végén ott van a halál! Mi értelme van az életnek, ha egy szomorú napon mindenképpen a halálba torkollik? Kicsoda az ember? Ki vagyok én? Mi az én feladatom? Mi a sorsom? Isten nélkül valóban borzalmas zűrzavar, nyomorult kaland, értelmetlen játék az egész élet. Ezt érezhette meg Jób is, amikor ezt mondta: „Vesszen el az a nap, amelyen születtem…” (Jób 3,3) A rázúduló csapások miatt azt gondolta, hogy elfeledkezett róla, sőt, elvetette őt az Úr! Mindig akkor válik elviselhetetlen teherré, nyomasztóvá az élet, vagy annak egy szakasza, amikor nem látom benne Istent, amikor azt gondolom, hogy elhagyott.

De Jób még nem ismerte azt az Istent, aki Maga is alászállt a szenvedésbe, a megaláztatásba, a kínhalálba, a kárhozatba. Mióta Isten, Maga Jézus személyében a legmélyebb emberi nyomorúságba szállt le, azóta tudjuk, hogy nincs olyan mélység, kilátástalan helyzet, gyötrelmes miért, amelyben ne volna benne az Isten, amelyből ne tudna felemelni. Életünk mélypontjaiban nem az az igazi vigasztalás, hogy majd csak kiszabadít innen az Úr, hanem az, hogy itt is jelen van az Isten, itt is velem van! Itt is Ő az Úr! Pál már így ismerte Őt. Ezért ezt mondja: „mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8) Ő az Úr mindenekfelett, és mi az Övéi vagyunk!