„A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok.” Róma 14,1

Kik a hitben erőtlenek? A szokásaikban megrögzöttek. Tudjuk, hogy az első gyülekezet részben volt zsidókból, részben volt pogányokból állt, akik magukkal hozták szokásaikat. A zsidók például nem ettek meg akármit. Amikor keresztyénekké lettek, akkor is megtartották szokásaikat. A gyülekezethez görögökből lett keresztyének is tartoztak. Voltak, akik nem fogyasztottak húst és csak bizonyos fajtájú növényeket ettek. Pál hitben erőtleneknek nevezi azokat, akik szokásaikban erősek. Ők még arra néznek, hogy mit esznek, mit nem esznek. Félő, hogy számukra kicsivé válik a legnagyobb ajándék: Krisztus és a benne való teljes szabadság. Pál tapintatosan írja: ne vitatkozzunk velünk! Aki megeszi, azt ne szóljuk meg, de azt se, aki nem! Mi már nem vagyunk ilyen tapintatosak. Pedig lehetnénk! Kellene!

Képzeljük el, hogy belekeveredünk valamibe, és meg kell jelennünk a bíróság előtt. Várjuk tárgyalásunkat, s a terembe lépve azt látjuk, hogy csupa elítélt, bebörtönzött fogoly van ott – ők fognak felettünk ítélkezni. Biztos tiltakoznánk: milyen jogon bírálnak elítélt emberek?

Ne azért fogadjuk be a másikat, hogy figyeljük, kritizáljuk! Mi is ítélet előtt állunk! Nem az a lényeg, hogy milyen hittel, vagy ”hitecskével” megy valaki Jézushoz, hanem az, hogy Jézushoz megy! Ki meri állítani, hogy ő is sokszor nem végső kétségbeesésében futott Hozzá? Ő mégsem küldte el.

Legyünk óvatosak mások hitének szeretetlen ítélgetésében! Ne mondjuk: ez nem jól hisz, az nem jól imádkozik, ez kendő nélkül, az kendőben, ez így teszi össze a kezét, amaz úgy, ez így nem érvényes!

Van egy regény, a címe: A szertelen élet. Egy gazdag ember kalandjairól szól, aki Dél-Afrikában palotát épít. Ezt hamarosan földrengés pusztítja el, ő pedig lemenekül a pincébe. Tudja, hogy ott senki sem fogja megtalálni, éhen fog halni. Hosszú évtizedek után először letérdel. Van ott egy kis márványkút, annak a szélén körbefut egy gyík, azt nézi. Aztán kicsordul a szeméből a könny, végiggondolja életét, összeteszi kezét és – ez a regény utolsó sora – elmondja: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, amíg halok, vigyázz reám!

Nagy hit ez? Nem. Regény. De ha megtörtént volna is, bizonyára éppen úgy kegyelmezett volna rajta a szíveket vizsgáló Isten, bármilyen szertelen életet élt, mint azon a latron, akinek az utolsó mondata ez volt: „Jézus, emlékezzél meg rólam!”. Akinek Jézus ezt válaszolja: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!” (Lk 23,42-43)