A megváltás az Ószövetségben
A megváltás fogalmának egyik szelete az Ószövetségben olyan helyzetben kerül előtérbe, amikor fedezetről van szó. Ez magába foglalja azt a jogi problémát, mely szerint a bűnös Isten szent döntésének megfelelően halált érdemelne ugyan, de ettől a büntetéstől őt meg lehet szabadítani, életét valamivel pótolva, kiváltva, fedezve.
Az Ószövetség a Szentlélekről
Ha nagy általánosságban, az Újszövetség nyelve felől tekintünk vissza az Ószövetségre, akkor megállapíthatjuk, hogy ugyan az Ószövetségnek több lélekkel kapcsolatos kifejezése van, az Újszövetség Szentlélek fogalmában mégis majdnem kizárólag csak egy ószövetségi szó jelenik meg.
Egyház az Ószövetségben
A mai értelemben vett egyház egyfajta közösséget jelöl. A bibliai szövegek lejegyzését meghatározó koncepció szerint bizonyára nem véletlen, hogy az egyik egyházzal kapcsolatos újszövetségi fogalom ószövetségi gyökerében is egy bizonyos megjelölést, kijelölést találunk. Ilyen értelemben olvasunk a kijelölt határidőről (2Sám 20,5).
Mint minden születésnek, úgy Jézus születésének is van előtörténete. Jézus születése egy nagy történet része. Ezt a történetet szoktuk üdvtörténetnek nevezni, melyben Isten szabadító terve bontakozik ki.
A feltámadás és az Ószövetség
Az Ószövetség első látásra elég keveset mond a feltámadásról. Találunk egy-egy történetet, ami arról szól, hogy valaki visszatért a halálból (1Kir 17,7-24; 2Kir 4,18-37; 2Kir 13,20-21). De mindez csak időleges feltámadás volt, mivel később újra meghaltak.
Nem véletlenül beszélnek a nagy középkori pünkösdi himnuszok a Szentlélek hét ajándékáról. Ennek gyökere az Ószövetségben van: Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke (Ézs 11,1-2).
Az egyház egységének ószövetségi alapjai
Az egység hiánya kétséget von maga után. Szójátéknak tűnik, de igaz. Kétségbeejtő helyzet Izráel bölcsei szerint, ha nem az egyetlen Isten útján jár az ember. Mert ott halál van, nem pedig élet. Izráel népe történelme ezt mutatta be. Ahol Istent tekintették egyetlen Úrnak, ott az Ő akarata szerint cselekedtek, nem egyéb istenek után jártak. Lehet, hogy néha a halál árnyékának völgyébe vitt az Ő útja, de Ő ott is megmutatta hatalmát. Míg idegen istenek népe vesztét okozták.
Az inkarnáció előzményei az Ószövetségben
A Zsolt 2,7 szerint ahhoz hasonlóan, ahogy a mindennapi életben testet ölt az apa a fiában, az Úr is abban, akit fiának szólít. A Zsid 1,1-5 ugyancsak ezt a zsoltárverset idézi hangsúlyozva, hogy Isten szava Fiában még inkább kézzelfoghatóvá válik, mint az angyalokban. Ez az idézet fogalmazza meg Jézus főpapságát is (Zsid 5,5).
A világkép az ember világról alkotott felfogásának megfogalmazása. A világ amelyben élünk változik, szükségképpen az a gondolkodás is, mely tapasztalatai, ismeretei alapján ragadja meg az univerzumot, összefüggéseivel, aspektusaival együtt, néhol kiragadva annak egy-egy szeletét, körülírva mindazt, amit az emberről, a természetről, a bolygókról, a létezésről, a valóságról tudni kell.
Múltban elkövetett bűnök és sérelmek, amelyek megbénítanak, fájdalmasak, zsarolnak, kiszolgáltatottá tesznek, tévútra vezetnek. Itt vannak közöttünk féligazságaikkal, hazugságaikkal, leleplező tényeikkel. Behálózzák, és nemegyszer gúzsba kötik a jelenünket és jövőnket. Gyávává, megalkuvóvá, gyengévé, jellemtelenné és végtelenül magányossá tehetnek bennünket.
Én. Engem. Nekem. Velem. Tőlem. Általam. Hozzám. Én. Ezekben a meghatározottságokban telnek jobban-rosszabbul sikerült napjaink. Gondoljuk át a mai napot! A tegnapot. Mi szólt rólam? Mi szólt másról? Mi Istenről? Mennyi gondolat, szó és cselekvés? Érdekes arányokhoz jut, aki komolyan veszi az őszinteséget.
Hollandiában igazi pásztort már csak a skanzen falumúzeumában lehet látni, másutt a villanypásztor vigyáz a juhokra. Magyarországon és Erdélyben még vannak igazi pásztorok, azért itt jobban értjük a Biblia szóhasználatát, amikor átvitt értelemben pásztorokról beszél.
Megvallom, engem magamat is érdekelne egyfajta közvélemény-kutatási értékelés arra vonatkozóan, ki kinek látja vagy gondolja a református lelkipásztort, s mit vár tőle. Mivel magam is lelkész vagyok, ilyen külső véleményalkotásra nem vagyok alkalmas. ezért belülről nézve azt próbálom leírni, ahogyan magunkat értelmezem, amilyen mintát követve igyekszem azzá lenni, akivé Isten lelkészként elhívott.
A lelkipásztorról alkotott mai képünk nyilván tapasztalataink szerint alakul, és ezért változó. Van azonban ennek a képnek egy olyan mércéje, mely szerint eldől, hogy milyen az ideális lelkipásztor.
A presbiter szó megfelelője a Bibliában: vén, öreg. Ez eredetileg az életkoruk szerint idős embereket jelentette, akik az akkori gyakorlat szerint koruknál fogva olyan tekintéllyel rendelkeztek, hogy ők voltak egy-egy közösség vezetői. Mózesről olvassuk először, hogy Izráel népéből véneket bízott meg bizonyos vezetési feladatokkal, hogy a segítői legyenek.
Liturgiánk része az Apostoli hitvallás. Csak úgy emlegetjük: a „hiszekegy”. Mondjuk keresztelő előtt, úrvacsora előtt: „hiszekegyistenbenmindenhatóatyában”. Szépen, együtt, ritmusosan, hangjától megtelik a templom. Ritkán van azonban idő arra, hogy egyes apró részletein elgondolkodjunk.