A szót a legprofánabb értelemben is használja az Ószövetség, a kard hatékonyságának megfelelően rendezett, kijelölt csapásirányának leírásakor (Ez 21,21).
Az egyházzal kapcsolatos, eme megjelölést, meghatározottságot tartalmazó ószövetségi fogalom főnévi értelemben egyszerűen valamilyen összegyülekezést jelöl. Ez lehet akár állatok egy csoportja. A Bír 14,8 szerinti méhek az oroszlán tetemében gyülekeztek egybe. Ez különböztette meg őket más méhektől. Emberek esetében tudunk olyanokról, akiket az minősít, hogy ők igazak, s az ő gyülekezetüket ez határozza meg (Zsolt 1,5). Velük szemben vannak azok, akiket a gonoszság köt össze és ők így alkotnak egy csoportot (Zsolt 22,17), az erőszakosok másik serege (Zsolt 86,14) és az Istentől elidegenedettek mellett (Jób 15,34). Van, amikor egy személy válik meghatározóvá egy közösség számára. Így gyűlnek össze többen Kórah (4Móz 16,5) és Abirám körül (Zsolt 106,17), de olvasunk Isten körüli népek összegyülekezéséről is (Zsolt 7,8). A Zsolt 82,1-ben Istent olyan hatalmasságok között látjuk, melyek neki vannak alárendelve. Az Úr gyülekezetének az a jellemzője, hogy az nem olyan, mint a juhok, melyeknek nincsen pásztora (4Móz 27,17). Izrael gyülekezetének különleges voltát, összetartozását többször hangsúlyozza az Ószövetség (2Móz 12,3; Józs 22,20). Volt, amikor ez az összetartozás abban mutatkozott meg, hogy egy emberként vonult a nép háborúba (Bír 20,1). Az egész gyülekezet egybehívásának megkülönböztetett jele volt a két ezüst trombita hangja. Erre a jelre kellett a találkozás sátorának bejáratához menni (4Móz 10,2-3). 4Móz 1,2-3 nagyon pontosan meghatározza Izráel hadba vonuló közösségét, meg kellett számolni, hogy kik voltak családonként, név szerint a 20 évnél idősebb férfiak. A nagyon pontosan meghatározott szempontok szerint történt számolás eredménye: 603 550 (4Móz 1,46).
Ebben az ószövetségi szóban olyan fogalommal van dolgunk, melyet gyakori görög fordításán keresztül a mi zsinagóga szavunkból is ismerünk. A szó ószövetségi vonatkozása mindenképpen azt akarja kifejezni, hogy Isten népének saját szempontjai vannak életvitelében, gondolkodásában, lehetőségeiben, hiszen olyan megkülönböztetett Istene van, aki a világ alkotója, aki népét kihozta Egyiptomból, és vele szövetséget kötött. Abban a világban, melyben mindenféle befolyás éri az embert, aki kiszolgáltatva érzi magát mindenféle hatalomnak, erőnek, feltétlen komoly üzenetet hordoz ez az ószövetségi forrásokból táplálkozó egyházfogalom, mert azt hirdeti, hogy az ember élete a mindenható Isten által meghatározott élet, melynek lehetőségeit az Ő jelenléte szabja meg. Aki neki engedelmeskedve, az őáltala kijelölt úton jár, az megtapasztalja áldásait az Ő lehetőségeinek mértéke szerint.
Egy másik, Ószövetségben gyökerező egyházfogalmunkkal találkozhatunk az eklézsia szóban. Ennek görög megfelelője gyakran azt a héber szót fordítja, mely kapcsolatban lehet az összegyülekezésre felszólító „hang"-gal, a felhívással. Valójában a szó igei formája csak azt jelenti: összegyűjteni, egybe hívni, gyülekezni. 2Móz 32,1-ben mikor látta a nép, hogy Mózes késik leszállni a hegyről, egybegyűlt Áron ellen. Egészen más a célja és tartalma annak az összegyülekezésnek, melyről 1Kir 8,2 tudósít. Itt Salamon királyhoz gyülekeznek Izráel férfiai. A rossz társaság összegyülekezése lehet egészen negatív (1Móz 49,6). 5Móz 9,10-ben a szó már a Sinain, szövetségkötésre összegyűlt gyülekezetet jelöli. 5Móz 23,2-4 azt a közösséget határolja be, melyet Isten neve tart össze és minősít. Önmagában az összegyülekezés nem feltétlen Izráel fiait fogja egybe, hanem az állhat idegenekből is. Ezért jelenik meg a szó Ezékiel Egyiptom, Tírusz, vagy Asszíria népére vonatkozó igehirdetésében (17,17; 27,27; 32,22). Egészen átfogó értelemben beszél az Ószövetség a Jákób vonalán szaporodó népek nagy tömegéről, mennyiségéről is (1Móz 28,3; 35,11). Ők Isten áldását élvezik, melyben Izráel az Ő eszköze.
Olyan ószövetségi fogalomról van tehát szó ebben az esetben, mely emberek összegyülekezését jelöli. A gyülekezés tartalmilag lehet az Ószövetségben háborús, politikai, jogi, istentiszteleti célú, de az Újszövetség bizonyára azért veszi át fordítása nyomán ennek a szónak a tartalmát, mert az Isten általi egybehívás történetét folytatja. Az Újszövetség gyülekezete is annak az Istennek a hívását hallja, mely az Ő népét a világ felvettetése óta gyűjti egybe. A történelem - szétdarabolt, kusza volta ellenére -Isten felől nézve az egybegyűjtés történetének egyetlen határozott vonalán bontakozik ki. Ennek iránya és végkifejlete nagy általánosságban nem kérdés. A probléma ott kezdődik, ha az egyház letér a számára Isten által kijelölt útról, és útjain nem elhívása jutalmára tekintve, nem lesz Isten egybegyűjtő, hívó munkájának eszköze. Az Ószövetségben gyökerező egyházfogalom komolyan vétele az egyházat abban segíti, hogy Isten által kijelölt útján, Isten hívásának engedve legyen az Ő világot átfogó, Ábrahám, Izsák, Jákób Istene köré gyűjtő munkájának eszköze. Az igaz istentiszteletben így megújuló egyház lehet csak a társadalom megtartó ereje, Isten kezében.
Enghy Sándor
Az egyház az Újszövetségben
Az Újszövetség az egyházat az ekklészia szóval jelöli, amiből a mai eklézsia szavunk is kialakult. Ez a szó az elhív, kihív igéből származik, és eredetileg az akkori görög városok népgyűlését jelentette (ApCsel 19,32 és 39).
A fenti két példa kivételével a szó az Újszövetségben mindenütt az egyházat, illetve a gyülekezetet jelenti. Gyülekezeten egy-egy egyházközség közösségét, például a vasárnapi igehallgató gyülekezetet értjük, egyháznak pedig a nagyobb szervezetet nevezzük. Ez a kettős szóhasználat a történelem folyamán alakult ki, és ma teljesen megszokott, de az Újszövetségi időben ez a különbségtétel még nem állt fenn. Nem az egyház szervezeti formája, ha úgy tetszik társadalmi valósága volt a lényeges, hanem az, hogy az egyház „Isten egyháza," azaz azok közössége, akik nem valami vérségi vagy politikai kötelék alapján gyűlnek egybe, hanem azoknak a közössége, akik meghallották és újra meg újra meghallják Isten hívó szavát, és mint az ő népe egybegyűlnek és közösséget alkotnak.
Az evangéliumokban összesen csak két helyen fordul elő ez a szó, azaz Jézus csak két helyen beszél konkrétan ezzel a fogalommal az egyházról. Az egyik a Péternek szóló ígéret: „Én pedig azt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta." (Mt 16,18) A másik helyen Jézus a testvériségről és az egyházi fegyelemről tanít, ennek során mondja azt, hogy „ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt." (Mt 18,17) Az, hogy az evangéliumokban a fogalom ilyen kevésszer fordul elő, azt erősíti, hogy amíg Jézus a földön járt, addig a vele való személyes kapcsolat kötötte össze a tanítványokat és a Jézus többi követőit is. Jézus halála után éppen az okozta a zavart a tanítványok között, hogy nem tudták elképzelni Jézus követését úgy, hogy Jézus mint összekötő kapocs testileg nincs itt közöttük.
Az első pünkösdkor változik ez meg, amikor Jézus testi jelenléte helyett a Isten munkájának, Isten jelenlétének a Szentlélek általi megtapasztalása kerül a középpontba, ez válik az egyházat, a gyülekezetet összetartó kapoccsá. Ezt tükrözi az állandósult „Isten egyháza" kifejezés is. Minden valószínűség szerint a jeruzsálemi ősgyülekezet is így nevezte, illetve így értelmezte önmagát. Pál apostol, amikor visszatekint élete első szakaszára, amikor még Isten ügyének ellensége volt, ezt mondja: „üldöztem az Isten egyházát." (Gal 1,13) Pál az egyház tagjait nagyon sokszor „szenteknek" nevezi, van ahol a két fogalom össze is kapcsolódik: „a szentek gyülekezete." (1Kor 15,33) A szent jelentése: az Istennek odaszánt, odaszentelt. Az egyház tehát Isten egyháza, akik alkotják, első renden nem az egyház tagjai, hanem Istennek odaszenteltek. Mind az egyház, mind pedig a tagok esetében az Istennel való kapcsolat a fontos.
Ezt erősítik azok a képek és képes beszédek is, amelyekkel Pál apostol az egyházat jellemzi. Az egyik ilyen kép, hogy az egyház Krisztus földi teste, ő maga pedig a fő. „Ő a feje a testnek, az egyháznak is" . (Kol 1,18) Ehhez kapcsolódóan Pál az 1 Kor 12-ben azt fejti ki részletesen, hogy a Lélek formálta egy testté a Krisztus-test tagjait, ugyanakkor pedig a nekik adott elhívások, szolgálatok, lelki ajándékok sokszínűségében formálódik ez a közösség. A tagok kiegészítik egymást, mindegyiknek szüksége van a másikra, nem lehet meg a másik nélkül. „Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része, vajon azért nem a test része-e?" (1Kor 1214-15)
A másik kép a házassági kapcsolat képe, amivel Pál Krisztus és az egyház kapcsolatát szemlélteti. A férj és a feleség a házasságban egy testté lesznek. „Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom." (Ef 6,32)
A mai értelemben vett egyházszervezetnek még csak a kezdetei mutatkoznak meg az Újszövetségben, ez is inkább lelki közösséget jelentett, egy-egy konkrét esetben ehhez kapcsolódott egymás segítése, mint pl. a jeruzsálemi gyülekezet szegényeinek való adománygyűjtés. Az egyház megjelenési formája legjellemzőbb módon a helyi gyülekezet volt, ami főleg az üldözések miatt nem is lehetett más, mint házankénti összegyülekezés. Ennek az összegyülekezésnek a célja a közös istentisztelet volt.
A jeruzsálemi gyülekezet a teljes vagyonközösséget gyakorolta, mindenki eladta, amije volt és elhozta a gyülekezetbe. A közösség gyakorlása, egymás segítése később is leginkább a közös étkezésekben mutatkozott meg. Az asztalközösség az egymással való közösség jelképe is volt, de így tudták segíteni a rászorulókat is.
Nem olvasunk sok olyan kérdésről az Újszövetségben, amire ma kíváncsiak lennénk, pl. a gyülekezetek létszámáról, hogy voltak-e épületeik, a gyülekezetek anyagi kérdéseiről. Az Újszövetségben felsorolt egyházi tisztségek is csak részben felelnek meg a mai tisztségeknek. Bár az egyház életének külső rendje, formája sokat változott a történelem folyamán, az alapok, a lényeg tekintetében mindig vissza lehet és vissza is kell nyúlni a kezdetekhez.
Győri István
Az egyház ebben a világban, amely Isten dicsőségének színtere
A címben megjelölt téma sokféle értelmezést tesz lehetővé az egyházzal kapcsolatosan. Mindössze egy gondolatot szeretne megosztani a Kedves Olvasóval ez a rövid elemzés, amely egyházi életünk felelősségére kívánja irányítani a figyelmet különösen is Kálvin János teológiájára építve.
Kálvin úgy írja le teológiájában az egész világot, mint ami Isten dicsőségének színtere, és ezzel évszázadok tradíciójával ellentétes értelemben használja a világ mint színház kifejezést. A világ mint színház (theatrum mundi) irodalmi motívum úgy jelent meg legáltalánosabban, mint ahol az ember egy olyan színdarabban játssza a főszerepet, ami az isteni színjátékszerző által determinált. A világ mint színház metafora a legtöbb esetben az emberi élet hiábavalóságáról és az emberi szerepkör bukásáról üzen (ld. Senecán, Marcus Aureliuson át a patrisztikus szerzőket: Chrysostomost vagy Augustinust, el egészen a keresztyén platonistákig, mint például Ficino).
A világ mint színház (theatrum mundi) metafora kálvini értelmezésben és alkalmazásban azt jelenti, hogy a világ Isten dicsőségének színtere. Mindez elválaszthatatlan Kálvin bűnértelmezésétől. A reformátor abszolút törékenynek, a káosz peremén lévőnek látta a világot, ami az ember által elkövetett bűnbeesésnek az oka. Egyedül Isten az, aki megfékezheti az azonnali összeomlást. „Az Úr lelke az, ami mindent betölt és így megóv attól, hogy minden visszazuhanjon a semmibe". „A világ stabilitása függ attól, hogy Istent dicsőítsük az ő munkájában." (Zsolt 104,5-6-hoz írt magyarázat) Isten gondviselése menti meg a világot a széthullástól. Ez az isteni gondoskodás pedig olyan előadás a világ színterén, aminek a teremtett mindenség dicsőítését kell kiváltania. Kálvin a római levélhez írt kommentárjában a következőképpen fogalmaz: „az embert azért teremtette, hogy szemlélője legyen a teremtett világnak és azért adatott számára a szem, hogy ennek a csodálatos látványnak a képétől vezettetve eljuthasson az Alkotóhoz, magához". (Róm 1,19-hez írt magyarázat) Ennek a monumentális színházi előadásnak senki más nem lehet a főszereplője, csakis maga Isten. „...Aki látható díszben csak azóta kezdett megjelenni, mióta a világteremtésében fensége dicső jegyeit előhozta" és „úgy kijelentette magát a világ alkotmányában és ma is úgy kijelenti magát, hogy szemeinket ki nem nyithatnánk a nélkül, hogy kényszerülni ne volnánk őt látni". (Inst. I. 5. 1.) Isten szemlélése Kálvin számára az Ő fenséges dicsőségének a meglátást jelenti a természet nagyszerű színpadán keresztül is. Az Isten dicsőítése egyszerre tekinthető kozmikusnak és emberi impulzusnak, ami az összefüggések minden szintjét áthatja és megváltoztatja. Az egész teremtett valóság Isten kezétől áthatott pillanatainak ezzel a vágyakozással kell eltelniük.
Tulajdonképpen az egész világ a színpad. A színpadon szereplők közösen arra rendeltettek, hogy Isten csodálatos szépségét szemlélve örömmel őt dicsőítsék. Meghatározható azonban egy szűkebb értelemben vett színhely is mint Isten dicsőségének színtere - ez pedig az egyház. Az itt szereplők olyan különleges közösséget alkotnak, akik számára a leginkább világossá vált a világ színterén zajló dráma mondanivalója. Az egyház a Szentlélek első munkája. A Szentlélek küldte el világba az apostolokat, misszionáriusokat, Isten Igéjének szolgáit, hogy a Krisztusban való üdvösséget hirdessék. A Szentlélek munkája által születünk újjá, teszünk hitvallást és dicsőítjük Istent. Így forrhatunk egy közösségé üdvösségünkkel, Közbenjárónkkal, a Szentháromság Istennel. Ez az összekapcsolódás az alapja az egymással való szeretetközösségünknek. Az egyház olyan hely is, ahol Krisztus találkozni akar a bűnös emberrel. A világ arra rendeltetett, hogy Isten dicsőséges színtere legyen. Ennek megalapozása történt a Szentháromság Isten elhatározásában, közbenjáró halálában és feltámadásában. Ezért lehet nekünk mindennek ellenére bizalmunk az egyházban önmagunk és a világ jövőjére nézve. Azért szólhat istendicsőítésünk, mert minden körülöttünk lévő értelmetlenségen felül, minden vétken és bűnön túl az egyház a testet öltött öröm . Így mindig az egyház közössége lesz az, amely istentisztelet formájában a legmegfelelőbb módon fogadhatja Isten drámai előadását.
Ezeknek a gondolatoknak az összefüggésében is megállapíthatjuk, hogy Kálvin teológiája számára a színpad metaforája olyan rendszerező elv, ami az istentiszteletet a reformátor mondanivalójának központi üzenetévé emeli. Az ember istentisztelete és annak kiterjesztése az egész teremtett mindenségre főművének, az Institutio mondanivalójának alapvető célja, ami így már sokkal inkább tekinthető a kegyességi élet summájának, mint teológiai összegzésnek. Ahogyan Kálvin maga is jellemezte, és ezt indikálta is az első kiadás (1536) hosszú alcímében: „A vallás lényegének s az üdvösség tudományából szükséges ismereteknek rövid foglalatja. Legújabban megjelent méltó olvasmány a kegyességre törekvők számára."
Füsti-Molnár Szilveszter
Helyes istentisztelet
Folyamatos feladatunk az anyaszentegyházban, hogy újra és újra átgondoljuk, megvizsgáljuk, milyen is a mi istentiszteletünk. A Kálvin-évben, reformáció havában többszörös okunk is van arra, hogy ezt megtegyük.
A reformáció egyik legfontosabb feladatának éppen az istentisztelet normáinak tisztázását, rendjének megállapítását, elvi és gyakorlati kérdéseinek megvitatását tekintette. Kálvin többször tanít arról, hogy meg kell határozni a „helyes istentisztelet" ismérveit. Nyomdokain haladva, illetve az azóta eltelt évszázadok liturgikai tanításait is figyelembe véve - a teljesség igénye nélkül - vegyük számba ezeket az ismérveket.
A helyes istentisztelet Isten dicsőségét szolgálja. „Az Isten által rendelt szertartásokat azért kell gyakorolnunk, hogy neki szolgáljunk, és az ő nevét dicsőítsük" - mondja egy helyen a nagy reformátor. Ez nem pusztán az istentiszteletnek, hanem az egész életnek a fő célja. Az istentisztelet, benne az Úr magasztalása imádságban, énekben, áhítatos csendben, Igére figyelésben, ezt a fő célt szolgálja.
„Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget" - a 115. zsoltár kérése minden istentisztelet vezérigéje lehetne. Nincs helye emberi nagyság magasztalásának, emberi érdemek előhozásának. Soli Deo gloria! - az istentiszteleten ebben kell mindig megerősödnünk. Egyedül Istené a dicsőség!
A helyes istentisztelet: engedelmesség Isten akaratának. Az általa sokat kritizált hamis istentiszteletről azt mondja Kálvin, hogy abban az ember a saját elképzeléseit, akaratát, hagyományait akarja megvalósítani és követni.
Mindennek az Úr akarata szerint kell történnie! Az istentiszteletben Isten munkálkodik, fedd, int, szabadít, felemel. Az embernek mindenben követnie kell parancsait, mert különben nem éli át az Úr szabadítását. Nóénak Isten tervrajza szerint kellett megépítenie a bárkát. Ha eltért volna tőle, nem menekülhetett volna meg sem ő, sem háza népe, sem a többi teremtmények.
Ezért kell imádságos lélekkel, alázatos csendességben felkészülni - nemcsak a lelkésznek - az istentiszteletre: „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te" (Mt 26,39).
A helyes istentisztelet: nyitott istentisztelet. Isten sohasem önmagáért az összegyűjtés eseményéért hívja egybe népét. Mindig van valami cél, valami kifelé mutatás. Jól látható ez a tanítványok kiküldésekor: Jézus magához hívja őket, hogy a vele való közösségben megerősödve, mintegy felépülve, küldje ki őket a szolgálatba.
Az istentisztelet nem pusztán a hívek bensőséges közössége az Úrral és egymással. Az istentisztelet nyitott cselekmény, nyitott a múlt felé, hiszen a megváltás megtörtént eseményeire épül, nyitott a jövendő, vagyis az Eljövendő felé, hiszen a Krisztus-várás adja meg igazi távlatait. De nyitottnak kell lennie a jelen valósága felé is, ezen belül pedig a külvilág felé, a környezete, az emberi társadalom problémái felé.
Eleink az istentiszteletről mint Isten nyilvános tiszteletéről szóltak. Ebben benne van az „átjárhatóság": az istentisztelet belülről kifelé is nyitott, mint azt az előbb mondtuk, de fordítva is, kívülről befelé is nyitva kell lennie, hívogatva és várva az istenkeresőket.
A helyes istentisztelet nem ér véget. A liturgia véget ér, de annak, ami az istentisztelet lényege, folytatódnia kell a templomból kijőve. A reformátorok sokszor összekötik az istentisztelet fogalmát a kegyességgel. Az istenfélő, kegyes, megszentelt és szolgáló élet az igazán helyes istentisztelet.
Nem magunktól van erre erőnk, hanem felülről adatik, a Szentlélek ajándékaképpen. Újra csak Kálvint idézve: „ha Istennek Lelke kormányoz bennünket, annak meg kell látszania minden cselekedetünkön". A templomban éppúgy, mint az élet istentiszteletében.
Vizsgáljuk meg ezek alapján, helyes-e a mi istentiszteletünk!
Kádár Ferenc