Az Újszövetségben is gyakori a preszbüterosz szó, amit a bibliafordítások többféleképpen fordítanak: presbiter, elöljáró, vén. Az apostolok idején annyiban módosul az ószövetségi gyakorlat, hogy a presbiterek vagy vének nem életkoruk alapján lesznek egy-egy keresztyén közösség vezetői, hanem kiválasztás, megbízás alapján, ahol már sokkal kevésbé számít a tényleges életkor. Pál első missziói útjánál olvasunk először az új gyülekezetek presbitereiről. „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek.” (ApCsel 14,23)

Az apostolok idején a vének feladata a gyülekezet pásztorolása volt. Pál apostol például ilyen megbízást adott az efezusi véneknek: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, melynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, melyet tulajdon vérén szerzett.” (ApCsel 20,28) Itt tehát a vének feladata tipikusan pásztori szolgálat: őrizői voltak a gyülekezetnek mint nyájnak és nekik kellett a nyájat legeltetni is, azaz lelkileg táplálni.

Már ebben időben is a gyülekezet anyagi ügyeinek intézése is a presbiterek feladata volt. Amikor az antiókhiaiak segélyt küldenek az éhínség miatt a jeruzsálemi gyülekezetnek, akkor ezt a presbiterek veszik át. (ApCsel 11,30 – az ÚF szerint elöljárók)

Van, ahol a presbiterek az apostolokkal együtt szerepelnek, mint a gyülekezet vezetői: mikor Pál és Barnabás visszatértek Jeruzsálembe a missziói útjukról, „örömmel fogadták őket az apostolok és a vének.” (ApCsel 15,4) Péter apostol is ezt írja: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs, … legeltessétek a Krisztusnak közöttetek levő nyáját, …önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, mint példaképei a nyájnak.” (1Pt 5,1-3)

Talán ez az utóbbi ige adhat útmutatást arra, hogy ma mit is jelent a presbiteri tisztség.

Győri István

Az elmúlt hetekben zajlott gyülekezeteinkben a presbiterválasztás. A megújult presbitériumok 2012. január 1-jétől kezdik és folytatják szolgálatukat. Egy ilyen választási időszak jó alkalom arra, hogy felfrissítsük a tisztséggel kapcsolatos ismereteinket, hogy újragondoljuk, mit is jelent presbiternek lenni.

Az Úr népének mindig voltak Istentől rendelt vezetői. Az Ószövetségben olvassuk, hogy Mózest elöljárók segítették a bíráskodás munkájában (2Móz 18). Aztán látjuk, hogy Isten hetven vént adott Mózes mellé, mondván, „hogy veled együtt hordozzák a nép terhét” (4Móz 11). Az újszövetségi gyülekezetben is megtaláljuk a közösség vezetőit. A vezető tisztségek közül az egyik legismertebb a presbiter tisztsége. Görög eredetű ez a szó, s egyaránt jelent elöljárót és vént, tehát korban idősebbet. Az Újszövetség a püspök ( episzkoposz ) szóval többször együtt említi a presbitert.

A reformáció fontosnak tartotta ezt a szolgálatot. Kálvin szerint a presbiterek az egyház kormányzói, ezért tisztségüket a lelkipásztor, tanító és diakónus tisztségével együtt ki kell emelni. Egyházunkban a 17. század első felében alakultak meg az első presbitériumok, azóta meghatározó tényezői a magyar reformátusság életének.

Az újszövetségi tanítás szerint fontos a presbiterek szolgálatba állítása (Tit 1,5; ApCsel 14,23). Isten akaratára a gyülekezet vezetője az egész közösséggel egyetértésben állítja szolgálatba a tisztségviselőket. A presbiterség nem önjelöltek érvényesülési területe.

A kiválasztásnak feltételei vannak. Legyen az Ige embere, ahogyan a lelkipásztor is az. A taníthatóság és a tanítás fontos jellemzője a presbiternek (1Tim 5,17; Tit 1,8-9). Ez ma azt jelenti, hogy a presbiter rendszeres igeolvasó és igehallgató, sőt kész részt venni a helyi vagy közegyházi presbiterképzésben.

Legyen az élete átlátható. Ez leginkább a házasságának, családi életének rendezett voltát jelenti (Tit 1,6kk). Egy igemagyarázó írja: a presbiter számára „a család a fölkészülési terep”. De a családi háttér a hitelesítő pecsét is, hiszen e nélkül nem lehet a nyáj példaképének (1Pt 5,3) lenni.

S végül, a presbiter közösségi ember. Nem egyedül tölti be szolgálatát, hanem egy lelki közösségben, a Krisztus-test egységében.

Kádár Ferenc

Egyházunk alkotmánya két fontos alapelvre épül: az egyetemes papság és a zsinat-presbiteri elvre. A világiakkal együtt történő egyházkormányzati hatalom forrása a törvényhozó Úr Jézus Krisztus és a törvény a Szentírás, megvalósítói pedig az egyháztagok összessége: a látható egyház földi kormányzásának a hatalma gyülekezeté. Az egyházközség az egyház vezetését választott tisztségviselők, a presbiterek útján gyakorolja, feladatuk az egyház lelki és anyagi életének irányítása.

Az egyház előtt álló feladatok végrehajtása a közösség képviselőitől nem vár valami különleges képességet. Elvárja azonban, hogy tisztességes, erkölcsös életet éljenek, önként kövessék az egyházi és állami törvényeket, figyeljenek embertársaikra, segítsenek a bajbajutottakon. Arra kapnak felhatalmazást, hogy minden munkájuk által lelki áldozatot mutassanak be és tanúbizonyságot tegyenek Krisztusról a földön. Minden keresztyén kötelessége, hogy közreműködjék abban, hogy az egész földkerekségen megismerjék és elfogadják az emberek az üdvösség isteni üzenetét. Kötelességünk, hogy a családban gyermekeinket a keresztyén erkölcsiség szellemében neveljük. A tanításokra nem csak gyermekeinknek van szüksége, hanem valamennyi embertársunknak. Alapvető kötelességünk, hogy életünket hozzuk teljes összhangba hitünkkel. Mindennapi munkálkodásunk legyen példamutató mások számára. A politikai életben a keresztyén világiak lehetnek bölcsességünk szószólói. Kötelességünk, hogy a hazaszeretet nevében és az állampolgári feladatok hű végzése címén elkötelezzük magunkat az igazi közjó előmozdítására. Szavunk súlyával érjük el, hogy a közhatalom igazságosan kormányozzon, a törvények pedig feleljenek meg az erkölcsi követelményeknek és a közjónak. A református egyház presbiterének különösen meg kell felelni ezeknek az elvárásoknak, mert ők nem Isten szolgáinak szolgái, hanem az egyetlen Úr szolgái. A kapott kegyelmi ajándék segítségével a maguk munkaterületén szolgálva egészítsék ki a testület munkáját a gyülekezet építésére, melyben a lelkipásztor mint a presbitérium tagja a vezetésért és a koordinálásért felel. A presbitérium tagjainak nem kiváló szólistáknak kell lenniük, hanem a maguk hangszerén jól játszó zenekari tagoknak, akiknek az együttzenélése folytán szólal meg hibátlanul a zsoltár, ahol a lelkész mint jó karmester vezet, de nem veszi át, nem veszi el a szólamot, meghagyva és erősítve ezzel a presbiterek egyéni és közösségi felelősségét ügyeink intézése során.

Szathmáry Béla