Amikor János evangélista arról beszél, hogy kezdetben volt az ige, Isten volt az ige, az ige lett testté, s látni lehetett az Ő dicsőségét (1,1-14), akkor a teremtéstörténetre utal. Ennek lényege, hogy Jézus születése annak a folyamatnak a folytatása, melynek során Isten akarata, szava valósággá lesz, nem marad elmélet, hanem a tapasztalati világ formáiban ölt testet, valósul meg, mint a teremtés pillanatában. Isten szándékának, tervének teremtésben láthatóvá váló, életet jelentő, ilyen módon megnyilvánuló dinamikus hatalmát hirdeti János és nem szakadhat el ebben Jézus születésének ószövetségi előzményeitől, melyek már eddig is megmutatták Isten dicsőségét a történelemben. Azt juttatta ezzel a gondolkodással kifejezésre, hogy Isten a történelem ura, aki nem csupán elindítja a történelmet, hanem kezében is tartja, és eseményei az Ő akaratát testesítik meg, juttatják célba.
Isten szavának ezt az egyedülálló, történelmi keretek között végbemenő, szabadítást jelentő sajátosságát helyezte Ézsaiás a babiloni fogság kilátástalanságával szemben a nép szívére, hogy reménykedni tudjon a lehetetlen körülmények ellenére is a kibontakozó jövőben. Isten igéje nem tér vissza hozzá üresen, hanem véghezviszi, amit akar, eléri célját, amiért küldte (Ézs 55,10-12), vagyis szavának hathatós, látható ereje van, s a történelem, benne az ember sorsával, a természettel együtt ennek bizonysága. Isten népe ezért nincs kiszolgáltatva mindenféle hatalmaknak, mert a történelem Ura fáradhatatlanul érvényt szerez akaratának, mely érzékelhetővé, megtapasztalhatóvá, tapinthatóvá válik (Ézs 40,26-28).
A zsoltáros szerint éppen ezért az istentisztelet tárgya ott, ahol az ember megérti, hogy Isten kommunikációja szükségszerűen magában hordozza annak tartalmával együtt a történést is (Zsolt 33,9), nem lehet más, mint Isten dicsőítése.
A bölcsesség nem csupán az újszövetségi időkben igazolódik az általa munkált cselekedetekben Jézus körül (Mt 11,19), hanem a Példabeszédek könyvében megszemélyesített formában beszél, megtestesül a királyok uralkodásában, a vezérek vezetésében, és úgy találkozunk vele, mint játszadozó gyermekkel, s életet kínál annak, aki megtalálja (8,12-36).
A növényvilág sarjában, hajtásában, a növényre jellemző ismertető jegyek továbbvitelének jelenségben is jelt adott Isten az Ószövetség népének arra, hogy miként testesítheti meg az Ő országának törvényei szerint a Dávid házából való király az Ő akaratát (Jer 23,5; Ézs 11,1; Ézs 4,2).
Isten velünk. Hirdeti megmásíthatatlanul egy anya méhében testet öltő gyermek jele a minden időknek szóló örömhírt (Ézs 7,14). Végérvényes üzenet ez, melyet - történjék bármi - a történelem megmásítani nem képes, de megerősíteni, hitelesíteni, megtestesíteni igen.
Enghy Sándor
A testtélétel csodája
Karácsony ünnepe Jézus születésének napja - ennyit talán még azok is tudnak, akik egyébként a karácsonyt a szeretet ünnepének vagy fenyőünnepnek tartják. De nekünk, keresztyéneknek, akik Jézus Krisztust Megváltónknak valljuk, mit is jelent pontosan ez az ünnep, Jézus testet öltésének, testtélételének csodája?
Maga a karácsony elnevezés minden bizonnyal a latin incarnatio , azaz testtélétel szóból származik. Ez az elnevezés az ünnep lényegét fejezi ki: Isten Fia emberi testet öltött magára, egy időre emberré lett, emberi természetet öltött magára, az emberekhez hasonló lett, kivéve a bűnt.
Már az Ószövetségben is olvasunk arról, hogy az emberek keresték Isten jelenlétét, és Isten megjelent, illetve közöttük lakott. Amikor Isten megjelent, az mindig valami csodálatos dolog volt, s az emberek alig tudták elviselni Isten szentségét. Amikor az Úr megjelent az égő csipkebokorban, akkor Mózesnek le kellett vennie saruját, mert szent volt az a hely. Amikor a Sínai-hegyen az Úr újra megjelent Mózesnek, akkor Isten dicsősége olyan erősen tükröződött Mózes arcán, hogy a nép el nem viselhette.
Később Isten a szent sátorban, majd pedig a jeruzsálemi templomban volt jelen. De a nép itt is csak messziről érzékelhetett valamit Isten jelenlétéből, dicsőségéből, mert a szentek szentjébe csak a főpap mehetett be megszabott időkben. Isten jelen volt népe között, de a maga szentségében és megközelíthetetlenségében.
A próféták jövendöltek arról, hogy majd egyszer az Úr az ő népe között fog lakni. „Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni - így szól az Úr. A többi nép is csatlakozik az Úrhoz azon a napon, és az ő népévé lesznek." (Zak 2,14-15)
Az evangéliumok híradása és az első keresztyének hite szerint Jézusban a próféták által megígért Messiás, azaz Felkent érkezett el a földre emberi testben. Hogy ez a várakozás mennyire eleven volt, az is mutatja, hogy amikor Jézus elhívja első tanítványait, András így viszi a hírt testvérének, Péternek: „Megtaláltuk a Messiást!" (Jn 1,41) . A samáriai asszonnyal való beszélgetés is ezt erősíti meg: „Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek." (Jn 4,25-26)
Máté és Lukács evangéliuma részletesen leírja Jézus születésének történetét, az ehhez kapcsolódó eseményeket. János evangéliuma ezekről nem beszél, hanem a lényeget, a testté létel csodáját próbálja emberi szavakkal megfogalmazni. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét." (Jn 1,14) Jézusban az Ige, Isten beszéde, terve, szándéka öltött emberi testet, itt lakott egy időre az emberek között, de benne láthatóvá vált az Atya dicsősége is.
Minden születés csoda, mert az élet keletkezése önmagában is csoda. Jézus születése, testtélétele még inkább ilyen. A Szentírás nem is beszél a részletekről, ezek megmaradnak Isten titkainak, ezeket nem is kell feszegetnünk. Az üzenet a fontos: Isten üdvözítő szeretete jött el közénk Jézusban az első karácsonykor!
Győri István
Jézus Krisztus születése a mindenható Isten szabad döntése
Az „Élő teológia" rovat hasábjain ízlelem a címben lévő szavakat és jelentésüket, és csodálkozom. Csodálkoznunk kell, máskülönben nem tudjuk felfogni, amit mondani akarunk: Jézus, Isten Fia emberi testet öltött.
Vegyünk egy szélsőségesebb fiktív történetet, amely bármelyikünkkel megtörténhetett volna, hogy a testetöltés lényege eljusson hozzánk. Megszületik egy csecsemő, akinek az édesanyja pár nap múlva meghal a szülés következtében. Az apa ismeretlen, valószínűleg mindörökre. Csecsemőotthon, árvaház, talán nevelőszülők, vagy marad az állam. Nem túl szívderítő kezdet, és a folytatás is elég bizonytalan. Kíméletlen kiszolgáltatottság az első perctől. Mi áll rajtunk? Semmi! Fogantatásunk, születésünk nem a mi tettünk. Mi nem kértünk, hogy létrehívjanak. Azt sem kérdezték meg tőlünk, hogy meg akarunk-e születni, akár ilyen nehéz körülmények árán is. Nem kérdezhették, mert még meg sem voltunk. Egész életünk egy olyan eseményen alapul, amelybe a világon semmi beleszólásunk sincs.
Ezzel szemben kell felmutatnunk azt a sugárzó világosságot, hogy Isten Fia egészen szabadon és önként akart emberként megszületni. Minden kétség ellenére a legcsodálatosabb dolog ez! Ez az a tény, amiért érdemes születésünk napját megünnepelni, legyenek annak körülményei örömteliek vagy bármilyen viszontagságosak is. Születésünk napjának ünneplése földi létünk részünkről való ünnepélyes elfogadása. Minden cinizmust félretéve állíthatom, hogy lenni jobb, mint nem lenni, ezt pedig Isten Fia isteni módon bizonyította be számunkra, mégpedig úgy, hogy minden, ami az ő születése után következik, azt ő a maga akaratából vállalta. A születés így olyan pozitív dologgá válhat számunkra, amit ezen túl bátran akarhatunk, ha csak utólagosan is. Hiszem, hogy olyan magva ez a megváltásnak, amit Isten örömhírként ad nekünk: elfogadni születésünket és ezzel önmagunkat úgy, mintha mi is akartuk volna. Mert ez a tény lesz újjászületésünk egyik alapköve, még akkor is, ha nap mint nap halálra rémülünk, hogy mi mindannyian bűnösnek születtünk. Az evangélium jól ismeri ezt a rettenetet. A valódi nehézséggel sokkal inkább nyomorult természetünkkel történő szembesüléskor találkozunk, nem pedig születésünk egyfajta sorsrendelésszerűségében, amivel valahogyan meg kell békülnünk. Isten Fia azért lett bűn nélküli emberré, tökéletes szentségben azért öltött testet, hogy betakarja, elfedezze bűnünket, hogy engesztelést szerezzen nekünk. Ez lesz életünk legnagyobb haszna, nyeresége, ahogyan erre a Heidelbergi Káté 36. kérdés-felelete világosan rámutat. Így találhatunk vissza, a Közbenjáró születésével önmagunkhoz, hogy azok lehessünk, amivé Isten teremtett bennünket.
Ugyanakkor nagy figyelmeztetés is van abban, hogy Isten eljött közénk Fiában - a testtélétel csodájában. Egyedül Jézus lehet teljesen másokért: értünk. Nekünk ilyen kizárólagos szerep nem jutott, még akkor sem, ha a testvériség ember voltunk alapvető tulajdonsága. Nem abszolutizálhatjuk, fokozhatjuk a testvériességet addig, hogy valami nekünk küldetésként nem szánt közbenjárói szerepben tetszelegjünk. Fontos itt a helyzet sajátosságára felhívni a figyelmet, ahol helyére kerülhetnek a dolgok. Egyfelől a szabad Isten szabadabb minden teremtménynél. Ő önként, szabad elhatározásából vállalta az emberré lételt, míg mi nem. Mégis, kedvezőbb a mi helyzetünk a Jézusénál abban a tekintetben, hogy mi csak emberré születtünk, míg a Fiú Isten emberi testben teljesen másokért létezik. Ember voltunk így azt jelenti, minden körülményünk ellenére - legyen az életünk legelső pillanatainak vagy bármelyik részének is nehézsége -, hogy mi azért vagyunk, hogy önmagunkat elfogadva legyünk olyanná, amilyenné Isten teremtett, mert azzá lehetünk a Megváltó Szentháromság Isten Fiának közbenjárása által.
Így legyen Isten Fia csodálatos születésének ünnepe a mi születésünk és létezésünk elfogadásának is megszentelt ünnepévé.
Füsti-Molnár Szilveszter