„Jabéc tekintélyesebb volt testvéreinél. Anyja nevezte el Jabécnak, mert ezt mondta: Bizony fájdalommal szültem őt! Jabéc segítségül hívta Izráel Istenét, és ezt mondta: Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom! És megadta neki Isten, amit kért.”
(1Krón 4,9–10)

Ma mintha mindenki a rendkívülit, az extravagánsat keresné. Az emberek egymásra licitálnak: minél különlegesebb módon próbálják kifejezni önmagukat, és közben túltenni a másikon. Ebben a versenyben a hétköznapi élet könnyen szürkének, az átlagos ember pedig jelentéktelennek tűnhet.

Az ember, akit Ottónak hívnak című film főhőse éppen ilyen hétköznapi ember. Szereti a rendet, ragaszkodik a szabályokhoz és a megszokásaihoz. Amikor azonban elveszíti a feleségét, a fájdalom beszűkíti látását, és elzárja másoktól. Már nem csupán egy ponton fáj neki valami: az egész ember fájdalommá válik. Zárt világába végül a szomszédok lépnek be. Nem tudják meg nem történtté tenni a veszteséget, de jelenlétükkel lassan feltörik a fájdalom köré épült falakat.

Az 1Krónikák negyedik fejezetében szintén egy hétköznapi ember neve emelkedik ki a hosszú felsorolásból. Jabéc nem király, nem próféta és nem hadvezér. A krónikás mégis megáll mellette. Neve anyja szülési fájdalmának emlékét hordozta. Nem tudjuk, mit jelentett számára ezzel a névvel élni, és azt sem, milyen fájdalmak érték. Amikor azonban meghalljuk a hangját, Izráel Istenéhez kiált.

„Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat” – imádkozik. A korabeli összefüggésben ez bizonyára valóságos területet, otthont és biztonságot is jelentett. Jabéc azonban nem másokat félretolva akar nagyobbá válni, hanem Istentől várja az áldást. Nem túllicitálja testvéreit, mégis tekintélyesebb lesz náluk.

A fájdalom éppen az ellenkezőjét teszi annak, amit Jabéc kér: összehúzza életünk határait. Egyre kevesebb embert engedünk közel magunkhoz, félünk az újabb csalódástól, és már a holnapra is gyanakodva tekintünk. Jabéc imádsága ezzel a beszűküléssel halad szembe. Számunkra a tágasabb határ jelentheti az újra megnyíló bizalmat, a másik ember számára készített helyet, a vállalt szolgálatot vagy annak reménységét, hogy Istennek még van folytatása számunkra.

Jabéc nem kér tágasabb életet Isten nélkül: „velem lennél” – teszi hozzá. Ez imádságának szíve. Mit érne a nagyobb terület, ha azon egyedül kellene végigmennie? Nem csupán kedvezőbb körülményeket kér, hanem Isten jelenlétét és oltalmát. A krónikás pedig nem sorolja fel megszerzett javait, csak ennyit mond: „És megadta neki Isten, amit kért.”

Ez a mondat azonban nem varázsige, és nem ígéret arra, hogy aki Jabéc szavait elismétli, azt többé nem éri fájdalom. Jézust sem kerülte el a szenvedés. A kereszten Isten belépett az emberi fájdalom legsötétebb terébe, a feltámadásban pedig megmutatta, hogy nem a fájdalomé az utolsó szó.

Talán ma már te sem csupán hordozol egy fájdalmat, hanem úgy érzed, egész lényed fájdalommá vált. Isten olykor embereket küld, akik szeretetükkel rést nyitnak bezárult világunk falán. Mi pedig Jabéccel együtt kiálthatunk hozzá: Uram, légy velem, és tágítsd ki előttem újra az életet!

Az áldott élet nem az, amelyben semmi sem fáj, hanem az, amelyben a fájdalom nem foglalhatja el Isten helyét. A fájdalom része lehet a történetünknek, de Isten jelenlétében nem kell az egész történetünkké válnia. Ámen.

Imádság

Urunk, áldunk Téged azért, hogy a fájdalom idején, a beszűkülő élet körülményei közül is van kiút. Ez a kiút pedig nem önmagunk erejéből nyílik meg. Köszönjük, Istenünk, hogy Jézus Krisztusban a legtágabb térre viszel minket. Hálásak vagyunk Neked, hogy nem vontad meg tőlünk a legdrágábbat, egyszülött Fiadat, és az örökkévalóságban is magadhoz fogadsz minket. Add, hogy a fájdalom idején se feledjünk el Hozzád kiáltani, és Tőled kérni áldást, tágasságot és oltalmat. Ámen.