„Ez a hat fia született neki Hebrónban, ahol hét évig és hat hónapig uralkodott; Jeruzsálemben pedig harminchárom évig uralkodott.” (1Krón 3,4)

Az 1Krónikák első fejezetében még az egész emberiség vonul el előttünk. A másodikban szűkül a kör: Júda nemzetségéhez érkezünk, ahol családtörténetek folytatódnak vagy szakadnak meg, és az örökség olykor váratlan fordulatot vesz. A harmadik fejezetben azután megérkezünk Dávid házához. Mintha a hosszú út végén feltűnne előttünk egy különlegesen míves királyi palota. Felépítéséhez Hírám, Tírusz királya cédrusfákat, kőműveseket és ácsmestereket küldött Dávidnak. Közelebb lépve azonban nemcsak a koronát és a dicsőséget vesszük észre, hanem a falakon végigfutó repedéseket is.

Pedig kívülről minden a fejlődésről beszélt. Dávid Jeruzsálemet az ország központjává tette, oda vitte a szövetség ládáját, megszervezte a királyság igazgatását és az istentiszteleti szolgálat rendjét. Uralkodása alatt az írásbeliség is az államszervezés és az emlékezetőrzés fontos eszközévé vált. Dávid tudta, kire bízza a hadsereget, a testőrséget, az iratokat és az istentiszteleti éneket. Az országban mindenkinek kijelölte a helyét. Saját fiai azonban nem találták meg helyüket egymás mellett.

Amnón, Absolon, Adónijjá, Salamon. Nevek egymás után. A Krónikás nem beszéli el újra történetüket, de aki ismeri a Sámuel könyvében megőrzött eseményeket, az a nevek mögött már látja az erőszakot, a bosszút, a lázadást és a trónért folyó küzdelmet. Miközben épült a főváros és szerveződött az ország, a királyi palota falán egyre mélyültek a repedések.

A K-PAX – A belső bolygó című film pszichiátere vacsora közben is a munkájával van elfoglalva. Felesége beszél hozzá, de észreveszi, hogy férje egyáltalán nem figyel rá. Próbára teszi: azt mondja, reggel leesett a feje, de viaszos fogselyemmel sikerült visszavarrnia. A férfi csak a fogselyem említésére kapja fel a fejét, majd zavartan bevallja, hogy nem hallotta, amit a felesége mondott. Ott ült az asztalnál, mégsem volt jelen.

A munka is lehet az ember számára menekülés. A munka világában eredményeket érünk el, döntéseket hozunk, és gyakran elismerést kapunk. Otthon azonban nem feladatok, hanem emberek várnak ránk. Nem állíthatjuk bizonyosan, hogy Dávid a munkájába menekült, de története felteszi a kérdést: vajon könnyebb volt megszerveznie egy országot, mint szembenéznie saját családjának fájdalmaival?

Nem a munkája volt rossz. Az a figyelem hiányzott, amely észrevehette volna az otthoni repedéseket. A szolgálat is válhat menedékké, ha elbújunk benne azok elől, akiknek nem a teljesítményünkre, hanem a jelenlétünkre volna szükségük. Lehet, hogy ott ülünk mellettük, de vajon meghalljuk-e, amit mondanak?

Dávid háza megrepedezett, Isten ígérete azonban nem semmisült meg. A névsor a családi tragédiákon, a királyság összeomlásán és a fogságon túl is folytatódik. Isten hűsége egészen Dávid Fiáig vezeti tovább a történetet. Jézus nem fordul el megtört életünktől, hanem belép annak repedései közé. Kegyelme nem teszi meg nem történtté mulasztásainkat, de lehetőséget ad arra, hogy végre jelen legyünk, meghalljuk egymást, és az ő segítségével elkezdjük helyreállítani azt, ami közöttünk megrepedt.

Imádság

Urunk, Istenünk! Bocsásd meg, amikor feladataink mögé rejtőzünk, és nem vesszük észre a hozzánk legközelebb állókat. Taníts igazán jelen lenni, figyelni és meghallani egymást! Mutasd meg életünk repedéseit, és kegyelmeddel segíts helyreállítani azt, ami még megmenthető. Ámen.