„De amit esküvel szentelt valaki tulajdonából az Úrnak, akár ember, akár állat, akár ősi birtok az, azt nem adhatja el, és nem válthatja vissza. Minden esküvel odaszentelt dolog igen szent tulajdona az Úrnak.” (28)

Odaszentelés

Mózes harmadik könyve utolsó fejezete az Úrnak szentelt dolgokról szól. Azt már kimondta a 2Mózes 13,2-ben: „Nekem szentelj Izráel fiai közül minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az”.

Az egykori áldozatot „oda kellett szánni”, fel kellett ajánlani, s oda kellett adni az oltárra. Le kellett mondani róla, mint saját tulajdonról, oda kellett rendelkezésre bocsátani. A tulajdonos számára „elveszett” az áldozat, nem az övé többé, ha az Istennek szánta.

Sokan mondják, hogy ez a parancsolat napjainkban már nem aktuális. Ez részben igaz. Mert valóban ma, nekünk, Krisztus kereszthalála és feltámadása óta nem kell áldozatot bemutatni, igy az áldozatra szánt állatok odaszentelése valóban nem releváns. De az Úr ma is, tőlünk is várja, hogy szánjuk oda az életünket. „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok” (3Móz 19,2) – hangzik a parancs számunkra is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy úgy kell tekinteni a maga életére azoknak, akik megváltattak, mint amit az áldozatra odaszántak. Életük, testük nem a maguké. Az Úré. Ez nem egy egyszeri elhatározás. Az élet terhei, feladatai, kihívásai megpróbálják felülírni. Újabb meg újabb helyzetekbe kerülünk, újabb döntések előtt állunk, újabb teendők várnak. Újra és újra oda kell szánni életünket az Ő uralma alá. És vizsgálni kell lankadatlanul, mi az Ő akarata szerinti jó, tökéletes és Neki kedves áldozat.

Érdemes? Igen. Mert csak az a maradandó, aki Hozzá köttetett így is.