„Egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt.” (7)

Jézus a vámszedőkkel és a bűnösökkel ül egy asztalhoz. A farizeusoknak ez nem tetszik. Ezzel szemben viszont az első keresztyén gyülekezetek abban látták Jézus és az egyház küldetését, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet, a vámszedőket és a bűnösöket. Jézusban Istennek ez a hűséges és feltétel nélküli szeretete öltött testet, és ennek a letéteményesei a keresztyén gyülekezetek. Ma is.

Az idei év elején az egyházközségek választói névjegyzéket állítanak össze, amelyen az egyháztagok névsora áll. Van, ahol azt lehet majd látni, hogy mindig akadnak újabb egyháztagok, de lesznek olyan közösségek is, ahol a számok csökkenő tendenciát mutatnak. Akárhogyan is legyen, a legkisebb és a legnagyobb gyülekezetekben is lesznek olyan nevek, amik a korábbi névjegyzéken rajta voltak, de az idein már nem. És talán még emlékszünk is majd rájuk, a nevek mögött lévő személyekre. Tudjuk, hogy nem hunytak el, nem betegek, nem költöztek el, csak simán eltávolodtak a közösségtől. Elveszett bárányok.

Mi tévő legyen hát a gyülekezet? Mi a felelősségteljes döntés ebben a helyzetben? Akik kicsit jobban belelátnak egy gyülekezet hétköznapi életébe, azok tudják, hogy rengeteg teendő, rengeteg felelősség hárul az aktív gyülekezeti tagokra, presbiterekre, lelkipásztorokra. És a sok teendők között a tényleges pásztorolás (nem csak a lelkipásztor a gyülekezeti tagokat, hanem a gyülekezeti tagok is egymást) háttérbe szorul. A gyülekezetek, Krisztus testének tagjai, átalakulnak és a menedzselés, az irányítás kerül az előtérbe. Egy bárány elveszett, de ott van még a kilencvenkilenc. Mi a logikus? A kilencvenkilencet terelgetem tovább, a kilencvenkilencet igyekszem menedzselni.

De Jézus nem ezt mondja. Hát a pásztor nem megy azután az egy elveszett bárány után? És a logikus, észszerű válasz az lenne, hogy persze, hogy nem. Nem megy utána, mert a kilencvenkilenc értékesebb, mint az az egy. De az Isten nem így gondolkodik. Úgy tűnik, hogy Isten azt akarja, hogy máshogyan menedzseljük a gyülekezeteinket, az Ő egyházát. Úgy tűnik az Isten fordítani akar a gondolkodásunkon, és ezen a példázaton keresztül arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyülekezeteink nem gazdálkodó szervezetek, ahol a tagokat névjegyzéken tartják számon. Hiszen a példázat végén sem azt olvassuk, hogy „és a pásztor kipipálta a bárányt a nyájat nyilvántartó lapon”, hanem azt, hogy ünnepet tartanak a mennyben, öröm ünnepet. A gyülekezeteink, és az egyház elsődleges feladata, tehát, az evangélium hirdetése, utána menni az elveszetteknek, megkeresni és megtartani őt.