„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (31 )

Az igevers hallatán talán megjelenik előttünk a Forrest Gamp című film főszereplője, aki megállíthatatlan futását azzal kezdi, hogy a lábát tartó vasak lehullanak és végre szabadon fut. Fuss, Forrest, fuss! - hangzik a biztatás és a számtalan akadály ellenére csodálatosan szárnyra kel.

A prófécia egy hasonlóan kilátástalan helyzetbe csendül bele, ahol bátorításra, biztatásra van szükség, hogy végül a nehéz vasak lehulljanak és a fogságban lévők örömmel adjanak hálát a szabadulásért. A fejezet summája ez az utolsó vers. Azt foglalja össze egyetlen mondat, amiről az előtte álló harminc versben részletesen olvasunk. Isten rendkívüli hatalmát tárja elénk ez a fejezet, és itt most nyomatékossá teszi ezt a záró mondattal. Megerősíti, hogy mindenekfölötti hatalommal bír a mi Istenünk. A korábbi versekben rendkívüli ellentétpárok festik le az ember múlandó voltát, és a minket hordozó, megújító Isten nagyságát. A próféta azt akarja megerősíteni hallgatóiban, hogy egyedül az Úr kimeríthetetlen szeretetéből állhat helyre és gyógyulhat meg az emberi élet. Nézzetek csak szét és lássátok.” Vígasztaljátok, vígasztáljátok népemet!” Ezzel a mondattal indul a fejezet, mert egy nehéz helyzetben tekint Isten az övéire, és véget vet nyomorúságának. Azonban rendkívüli hangsúlyt kap, hogy ezt a változást nem munkálhatja emberi erő és akarat, mert elfáradnak, ellankadnak még a legkiválóbbak is. De akik az Úrban bíznak, újra felállnak ! Így emel fel az Isten. Csak merni kell rábízni törékeny életünk minden percét, hogy megértsük mi „a szemnek láthatatlan, de száz meg száz alakban érzékelhető….”(Ákos; Igazán) Bízzatok, mert Ő az örökkévaló, aki nem fárad el, nem lankad el, hanem erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megújítja.