„Késik az én uram…” (45)

A mai példázat egy olyan emberről szól, aki a lehető legkülönfélébb módon él vissza azzal a hatalommal, amit ura távollétében ráruházott. „Késik az én uram”, állapítja meg nyugodtan, így a rábízott szolgatársai fölé kerekedik és úgy éli a hétköznapokat, mintha sohase lett volna úr. Az élet-erő és akarat embere, aki végre felszabadulva szolgai teendői alól, saját sorsát a kezébe veszi, semmi nem gátolja abban, hogy úgy szóljon, úgy tegyen, ahogyan az neki tetszik. Talán Nietzsche még tapsolna is neki: végre letörte a szégyenletes igát, ami mindeddig szolgaságban tartotta, s elkezdheti az emberréválás rögös, kimerítő, de végsősoron jövedelmező útját.

Csakhogy a szolga szabadsága eléggé illuzórikus. Önállósága és „bármit megtehetek” mentalitása csak addig tűnik valóságnak, amíg újra be nem toppan ura, és véget nem vet az engedetlenség ámokfutásának.

Én nem vagyok az a fajta, aki minden megszólalásában ostorozni szereti a modern ember ilyen vagy olyan megnyilvánulását, de tény, hogy évszázadok óta a „nagykorúvá érett” ember megannyi cselekedete mögött végsősoron nagyfokú illúzió húzódik meg. Mintha-játékot játszunk a társadalomban, a politikában, a gazdaságban, a természetben. Nem véletlen, hogy minden – kétségkívül jelentősnek számító – eredmény ellenére, az emberek java-része ma is kaotikusnak, kiszámíthatatlannak vagy egyenesen boldogtalannak tartja az életet és a mindennapokat. Szabadoknak kiáltottuk ki magunkat, de nem vagyunk azok: az önzés többször kerekedik felül a nagylelkűségen bennünk, a szerzés vágya erősebb az irgalomnál, az agresszió pedig kitartóbb útitársnak bizonyul a békességnél.

Ha a „Késik az én uram”-ot, „Isten halott”-at meg efféléket játszunk, hamar érezhetjük magunkon, közvetlen és tágabb környezetünkön a bénító jelenségek következményeit. Talán máshogy tekintenénk Istenre, ha nem a rettenetes zsarnokot szemlélnénk benne, hanem azt az urat, aki – ahogyan tegnap olvashattuk (12,37) – asztalhoz ülteti övéit és ő maga szolgál nekik. Talán máshogy tekintenénk egymásra, ha beismernénk: mindnyájan egyformaképpen szolgák vagyunk, akik nem arra kaptak megbízatást, hogy ezer és egyféleképpen ragadják torkon a másikat, hanem hogy különbnek tartsuk a másikat magunknál. Talán máshogy tekintenénk világunkra is: nem egy kiszipolyozható kincsesbányaként, amiről a milliomodik bőrt is le lehet nyúzni, hanem olyan otthonként, amely ránk, sáfárokra bízatott. Azt hiszem, jobb játék lenne. Annál biztosan jobb, mint amit most játszunk.