„Adjátok el vagyonotokat…” (33)

Szokás mondani, hogy két nagy veszélye van a bibliaértelmezésnek: ha mindent szó szerint veszünk benne, vagy éppen ellenkezőleg, mindent átvitt értelműnek tartunk. Jézus idézett felszólítását az egyház történetében mindkét véglet szerint értelmezték. Voltak, akik nem törődve családjuk fenntartásával vagy gyermekeik jövőjével, teljes mértékben feladták anyagi egzisztenciájukat és egész életüket a Mester követésére szánták. Mások pedig mit sem törődve az egyértelmű utasítással, úgy vélték, hogy ez a parancs valójában csak az első tanítványoknak szólt, annak a nemzedéknek, akiket az Úrjézus közvetlenül szólított meg. Érezhetjük, hogy valahol mindkét véglet számtalan veszélyt rejthet magában.

Nincs mit szépíteni ezeken a szavakon: Jézus mindent kér övéitől. Igen, olykor talán szó szerint mindent. Az itt szereplő szó a vagyonra az evangélium szóhasználatában eredetileg azt jelentette, hogy „minden, ami egy embernek van”. Könnyű lenne eltolni magunktól ennek a néhány szónak a roppant felelősségét, lerázni azt a bizonyos igát, lerakni azt a keresztet, és saját igényeink szerint ütemezni a tanítványságunk menetrendjét. Nem tehetjük. Mert ez a Jézus igényt tart mindarra, amivel mi rendelkezünk. Talán máshogy élnénk a mindennapjainkat, ha tudatosulna bennünk, hogy végsősoron mindenünk (időnk, energiánk, tehetségünk, ingóságaink, anyagi és szellemi vagyonunk egésze) nem is a mienk, hanem mindenestül az Övé. Odaadni, visszaadni, másoknak adni mégis nekünk kell. Adhatunk ma a figyelmünkből annak, akit senki nem hallgat meg. Adhatunk a segítségünkből annak, aki szükségben szenved. Adhatunk ma az erőnkből az erőtlennek, a vigasztalásunkból a sírónak, örömünkből a szomorkodónak. A keresztyénség nem elméleti program, valami szépen kitalált és évezredek gondos építgetéseiben tökélyre fejlesztett tanfolyam, hanem gyakorlati cselekvésekben megnyilvánuló tanítványság. A Krisztusba vetett igaz hit ugyanis keresi a réseket, amin keresztül másokat is megajándékozhat a reménység és bizalom fényével.