Napi lelki táplálék

Lk 12,35-40

Napi Ige – Homoki Gyula

A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.

„Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről” (36)



Talán nem mondok nagy dolgot, ha azt mondom, kétféle várakozásban szokott részünk lenni. Az egyik a személytelen várakozás, amikor egész egyszerűen valamire várunk: egy orvosi vizsgálat eredményére a folyosón, a bolti kassza előtti sorban állva, a postai számtábla előtt az általunk húzott szám feltűnésére, és így tovább. Biztosan nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy ezek a tapasztalások olykor borzalmasnak tűnnek számunkra. Néha egy-egy perc is olybá tűnik, mintha egy egész óra telt volna el. Azért lehet ez ilyen kínkeserves dolog, mert a várakozással eltöltött időnk nem más, mint egy letudandó és kipipálandó feladat befejezésére irányul. Legalábbis én még nem láttam izgatott arcokat a kassza előtt, amelyek kitörő örömmel fogadták volna, hogy a karton tej vonalkódját leolvasta a gép. A várakozás másik fajtája merőben különbözik ettől. Ahogyan egy randevú alkalmával tele izgatottsággal, félszegséggel és reményekkel toporzékol az ember, hogy megpillantsa végre az arcot, amitől olyan sokat vár. Vagy amikor hosszú idő után végre újra látogatóba jönnek a legkedvesebb barátaink vagy családtagjaink, s a tiszteletükre már órákkal előtte nekifogunk a sütésbe-főzésbe, takarításba, hogy az életünk külső terei is méltóképpen fogadják az érkező személyt. A két várakozás között ég és föld a különbség.
A mai igeszakasz azokról a szolgákról beszél, akik urukat várják haza. Hangsúlyos, hogy az uruk várakozásával vannak elfoglalva. Nem a havi fizetést, munkabérük megemelését, új munkaruhát vagy szakszervezeti adókedvezményeket várnak, hanem őt magát. Éppen ezért feszült a várakozásuk. A virrasztással eltöltött időt nem teherként élik meg, hanem készülésként a fogadásra. Amint kopog, rohannak, hogy ajtót nyissanak. Szinte látjuk a szemünk előtt a már-már idillinek ható jelenetet, ahogyan betoppan az úr és a szolgasereg üdvrivalgásban tör ki.
Az Emberfia eljön, Krisztus visszatérése ígéret. Talán éppen azért nem hunyt még ki a keresztyén reménység kétezer évvel az ígéret első elhangzása után sem, mert a szolgák nem valami érkezését várják, hanem szeretett uruk megjelenését. Mi nem trombitáló angyalokat, kozmikus csatát, a föld felperzselését meg ítéletet várunk, hanem azt a Krisztust, aki a példázatbeli úrhoz hasonlóan lehajolt tanítványaihoz, asztalhoz ültette őket és felszolgált nekik. Ő jön, akire érdemes várni, mert érkezése minden könny felszáradása és az öröm diadala lesz. Jövel, Uram, Jézus!