„Nézzétek…” 24

Ha esetleg úgy adódna a helyzet, hogy ezekről a mai igékről kellene prédikálnom embereknek, akkor talán először is arról beszélnék, hogy milyen csodás a gyöngyvirág illata tavasztájékán. Aztán arról, hogy egyszer mennyire elbűvölt egy rózsabokornak a látványa, amint a friss esőcseppek gyöngyöztek a megnyílt szirmokon. Nem volt gazdája. Útfélen volt. Mégis pompásan virított. Aztán azzal folytatnám, hogy milyen jó lenne, ha néha megállnánk megfigyelni a háztetőn henyélő galambokat, és elgondolkoznánk azon, hogy ezek ugyan miként laknak jól napról napra. Majd elmondanám, hogy a minap leszakadt egy gomb az ingemről, és mivel nagyon szeretem azt az inget, úgy a gomb keresésére indultam: kihúztam a szekrényt, letérdepeltem, benéztem az ágy alá. Majd fél órába telt, de meglett, visszavarrtam és örültem.

Ennél a pontnál már talán sokan összenéznének és zavaróan forgatnák a szemüket. Tudnám, hogy a helyzet szokatlan, de csak azért is folytatnám. Elmondanám, hogy mennyire rácsodálkoztam egyszer gyerekként arra kertvetés közben, hogy abból a nagyon aprócska magból bizony egyszer többkilós görögdinnye fog kinőni, és nem tudta az agyam hirtelen megemészteni a csodát. Vagy azt, hogy mennyire szeretem nézni a fákat, a terebélyes lombozatot, azt, miként lesz a rügyből virág, a virágból pedig gyümölcs. A naplementékről talán órák hosszát tudnék áradozni, de idő szűkében csak meglebegtetném, hogy nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember kimegy a mező közepére és elbúcsúztatja az elmúló napot, összeírást tart a lelkében, és reménységgel nyugtázza a Jóisten kegyelmét. Arról is szólnék, hogy mennyire hátborzongató ritmussal táncolja körbe az embert a szél, hogy néha olyankor simogatja meg az ember arcát, amikor a könnyek csordulnak a szeméből, és hogy ez mennyire jó, mert ilyenkor olyan, mintha a lélek vigasztalna.

Jobb esetben talán eddig bírná a gyülekezet. Vagy ha tűrős közösségről van szó, akkor csendesen végighallgatnák egy fiatal álmodozó költői beszédét. No igen. Naiv. Túlzottan romantikus. Álmodozó. Elvont. Fellegekben járó. Mondanák ők. Nekünk receptek kellenek, meg kész üzenet, meg valami szívet simogató ige. Ráznám a fejem. Majd megkérném őket, hogy talán vegyék elő újra az evangéliumokat.

Merthogy ez a názáreti rabbi kétezer évvel ezelőtt éppen hasonlóan banális példákkal látta el hallgatóságát. Nem osztogatott filozófiai traktátusokat, hanem újra és újra arra kérte hallgatóit, hogy járjanak nyitottabb szemmel. Hogy a mezei liliomokban és az aprócska verebekben lássák meg Isten irántuk való gondviselését. Hogy a picinyke mustármagban fedezzék fel Isten országának hatalmas potenciálját. Hozta a hétköznapi, jelentéktelenné soványodott, a rutinba keményedett ember számára már-már észrevétlen apró csodákat: szelet, fát, virágot, juhot, ajtót, madarakat, gyöngyöt, kovászt stb. Újra és újra a lehető legegyértelműbb illusztrációkkal mutatta be az arra fogékonyaknak az Atya személyét, munkáját és szerelmét.

Persze, a csodák nagyszerűek. A tűzijáték szemet gyönyörködtető látvány, de vajmi kevés haszna van, ha a didergő ember tüzet szeretne gyújtani: ilyenkor hatásosabbnak bizonyul egy gyufaszál. Szerintem mostanában nagyon hideg van a világban. Sok-sok vacogó, már-már kékülő ember kucorog a maga teremtette szűkös szoba sarkában, és várja, hogy jöjjön a tűzijáték, a váratlan fordulat, a nagy durranás, a kitörési lehetőség, mert akkor majd minden olyan jó lesz. Én nem ígérem, hogy jönni fog. De talán hatásosabb lenne, ha megnyílna a szemünk a körülöttünk lévő világ egyszerűségében rejtőző megannyi isteni üzenetre. Elvégre Ő mondja: „Nézzétek meg…”