„Félek, hogy viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, gőg, pártoskodás lesz közöttetek…” 2Kor 12,20b

Milyen is lesz, ha majd találkozunk? Ez a kérdés esetenként ábrándozások alapja: jó élményeink vannak a korábbi közösen eltöltött időről, szeretnénk újra találkozni, biztos nagyon jó lesz. Esetenként félelemmel tölt el ugyanez a kérdés, hiszen rossz élményeink vannak, vagy a találkozás óta eltelt időben olyan híreket kaptunk, amelyek alapján nem sok jóra számítunk. Ez utóbbi esetben, ha lehet, megpróbáljuk elkerülni a találkozást. Előfordul azonban, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Vagy mint Pál apostol és a korinthusiak esetében: létre kell hogy jöjjön.

Képzeljük el a találkozás ideális esetét! Pál örömmel készül Korinthusba, az általa alapított, azóta megnövekedett gyülekezetbe, ahol minden szép rendben működik, a testvérek egymást szeretve egymást segítik, emelik, így a gyülekezet lélekszámban, hitben, erőben egyaránt folyamatosan gyarapodik. A korinthusiak örömmel várják Pált, aki Isten embere, aki által majd éppúgy áldásokat kapnak, mint történetük legelején, és aki által tovább növekedhetnek, erősödhetnek, javulhatnak, igazodhatnak, tökéletesedhetnek. Milyen szép. Lenne.

A második korinthusi levélben előre vetített találkozás képe azonban közel sem ilyen. A gyülekezetben fellelhető, egymással is vetélkedő csoportok nem sokba nézik az apostolt, és egymást sem. Ők nem azt kérdezik, hogy milyen lesz a találkozás, sokkal inkább azt, hogy minek megy oda Pál, semmi szükség rá, semmi keresnivalója ott. Ha eljönne, talán még eltartani is nekik kellene. Pál apostol pedig mire számíthat a hozzá érkezett hírek alapján? Arra, hogy alapvető kérdésekben nincs egyetértés a gyülekezetben. Közös, alázatos hit és a különbözőségek szeretetben való elhordozása helyett felfokozott érzelmekkel találkozna, melyek esetenként túlcsordulnak. Haragot és dühös embereket találna, akiket saját igazuk tesz összeférhetetlenné. Akik önigazultságuk miatt különbnek tartják magukat egymásnál, és igazságuk már nem csak szenvedélyük, de szinte mániájuk. Az igazsághoz, az építéshez, a teremtéshez, a szolgálathoz éppen ezért már nincs sok közük, hiszen napjaikat kitöltik a vádaskodások, szóharcok, pártoskodások.

Félek, hogy ilyennek találnálak titeket. Ezen a helyen szokás megkérdezni, hogy vajon bennünket milyennek találna Pál? Szerintem fölösleges a kérdés. Vagy azt mondjuk, hogy azért ilyennek nem, vagy azt, hogy persze szörnyen ilyennek, még „ilyenebbnek”. A beismerés azonban legtöbbször felszínes bólintás, egyszerű „persze”. Fölösleges tehát megkérdezni, milyennek látna minket. Ha valóban kérdésünk ez, akkor az igeszakasz olvasása közben már láttuk saját konkrét bűneinket, amelyeket konkrét mások ellen követtünk el konkrét helyzetekben. Ekkor járunk jó úton: őszintén haladunk Krisztus keresztje és a bűnbocsánat forrása felé.