„Mert nem mernénk magunkat azokhoz számítani vagy hasonlítani, akik önmagukat ajánlják, mivel ők magukhoz mérik és hasonlítják önmagukat, és így esztelennek bizonyulnak.” 10,12

Azzal a gondolattal talán már sokan találkoztunk, hogy Krisztus Urunk egyes helyzetekben kifejezetten humoros válaszokat ad az őt rossz szándékkal kérdezőknek. Ezzel szemben Pál apostollal kapcsolatban a humor nem szokott eszünkbe jutni. Egyes írásmagyarázók szerint azonban kiválasztott igeversünk kezdete kifejezetten ironikus: „nem mernénk magunkat azokhoz számítani, akik önmagukat ajánlják”. Képzeljünk magunk elé egy csoportot, melynek tagjai nagyon büszkék szolgálatukra, eredményeikre: általam két bűnös is megtért, általam pedig három-és-fél. Én tizenöt embert hoztam a gyülekezetbe. Az én bizonyságtételem olyan erős, de olyan erős, mások is megmondhatják. Nekem van a legtöbb ajándékom, én vagyok legközelebb Jézushoz, én ismerem őt legjobban. Hol vannak hozzám képest a többiek? Hol van hozzám képest Pál, aki persze valamikor a kezdet kezdetén itt volt, de azóta mindig a más munkájával dicsekszik? Hallgassatok rám, kövessetek engem.

A csoporton kívül ott van Pál, aki hallja mindezt. Az a Pál, akit Isten arra használt, hogy létrejöjjön egyáltalán a korinthusi gyülekezet. Akit Isten arra használt, hogy számtalan helyen jöjjenek létre gyülekezetek. És ezek növekedjenek számban is és hitben is, növekedjenek a békességben és a békéltetés szolgálatának betöltésében. Az a Pál, akinek életútja és megtérése is egészen egyedi, és akit Isten különös módon erősít, ahogy pár verssel később majd erről is olvasunk. Ez a Pál szembesül a dicsekvéssel, és csak ennyit ír: „nem mernénk magunkat azokhoz számítani”. Kik vagyunk mi, hozzátok képest?

Az iróniát félretéve vehetjük egészen komolyan is, amit Pál ír: nem mernénk azokhoz hasonlítgatni magunkat, oda számítani magunkat. Azért nem, mert ismerjük Istent és féljük Istent. Vagyis nem azért, mert elveszítenénk ezt a versenyt, hanem az istenfélelemből fakadóan. Hiszen ha nem Isten áll gondolkodásunk középpontjában, akkor elveszítjük tájékozódási képességünket. Ha magunk vagyunk a hasonlítgatások és méregetések alapja, akkor egyre távolabb kerülünk az egyetlen Valóságtól. Pál esztelenségnek nevezi ezt az állapotot, hiszen mi értelme annak, ha azt mondom: a szép az éppen olyan, amilyen én vagyok, tehát én vagyok a legszebb. A jó éppen olyan, amilyen én vagyok, tehát én vagyok a legjobb, a hivő keresztyén éppen olyan, amilyen én vagyok, tehát én vagyok a „legkeresztyénebb”. Isten mentsen bennünket ettől az esztelenségtől, adja nekünk Igéjében a mércét és a tükröt, Lelke által pedig formálja az Igéhez való ragaszkodást a mi lelkünkben!