„… maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat, de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.”2Kor 11,14b-15

Az emberek általában szeretik az egyszerű dolgokat. Valami legyen fekete vagy fehér. Ilyen vagy olyan. A klasszikus régi filmekben például gyakran nagyon könnyű azonosítani a jót és a főgonoszt. Sokszor még a ruházatuk is felhívja a figyelmünket: ez a világos ruhás szereplő a jó, a sötét ruhás a rossz. Vagy gondoljunk például a családban vagy a szomszédban egy problémás, vagy finomabban fogalmazva problémákkal küzdő házaspárra. Ugye könnyen meg tudjuk mondani, kinek van igaza, és ki az áldozat? Nyilvánvaló. Ha azonban komolyabban megvizsgáljuk a helyzetet, hátrébb lépve azt kell mondanunk: azért ez nem ilyen egyszerű. Nincs egy főgonosz és egy abszolút patyolattiszta áldozat. A megoldások általában ott kezdődnek, amikor képesek vagyunk belátni, mennyire összetett a helyzet és mennyire részei, és nem áldozatai vagyunk mi is a problémáknak. Mindezek ellenére szeretjük a fekete-fehéret játszani, amikor csak lehet.

Mai igénk olyan, mintha önmagában ilyen gondolkodásra hívna bennünket: van a sötétség és a sötétség angyalai, és van a világosság és a világosság fiai. A Sátánról, angyalokról, gonoszokról és jókról gondolkodva leginkább bólintunk, nyugtázzuk a kérdést, hisszük is meg nem is, és legtöbben semmit nem akarunk kezdeni ezzel. Ugyanakkor textusunk olvasásakor azt kell meglátnunk, éppen a fekete-fehér gondolkodás elhagyására hív minket, amikor megállapítja: mindenki szeretne világosnak, fehérnek, jónak látszani. Maga a Sátán is. Hiszen ha valami nyilvánvalóan gonosz, azt mindenki kerülni igyekszik. De maga a Sátán is pontosan tudja, miben, hogyan kell jónak tűnni, mert ezáltal téveszt meg sokakat. A Sátán és követői egyaránt tudják ezt. Jónak kell tűnni, hogy hatékonyan lehessenek gonoszok. Hétköznapira fordítva: hatékonyan lehessenek önzők, nyerészkedők, tolvajok, hatalommal visszaélők, lélekkufárok.

Pál apostol és néhány korinthusi álapostol vitájában talán nem nehéz ezt megérteni, leginkább azért, mert van egy történelmi rálátásunk a helyzetre. Mi már utólag látjuk: vita volt, összecsapások voltak, de győzött a jó, aki természetesen az apostol. Amikor azonban most van ez a helyzet, most történik mindez, hogyan tájékozódjunk? Hogyan mernénk azt mondani közösségi vitáinkban, hogy a másik a Sátánt szolgálja? Talán jobb is, ha ezt nem vágjuk egymás fejéhez. Talán érezzük is, hogy ez azért túlzás lenne. Kövessük ebben Krisztus Urunk tanácsát: a gyümölcsöket kell figyelni, arról lehet felismerni azt, hogy hová tartozik a másik (Mt 7). Jó fa jó gyümölcsöt terem. A rossz fa nem tud jó gyümölcsöt teremni. Ha valaki körül nem a békesség, a szeretet formálódik, hanem a széthúzás, viszálykodás, ellenségeskedés, szomorúság és nyomorúság, az hiába mondja, hogy az Úr nevében cselekszik, csak „rossz fa” marad. Ne tévesszen meg az ilyenek szép beszéde. Gyümölcseik alapján tájékozódjunk! És talán érdemes esetenként önmagunkat is így vizsgálnunk…