„Az Úr Jézus Istene és Atyja, aki áldott örökké, tudja, hogy nem hazudok.” 2Kor 11, 31

Mindig megrendítő számomra ezt a részletet olvasni a második korinthusi levélből, különösen a huszonkettedik verstől. Szinte hallom a szavakat, és érzem azt a testtartást és arckifejezést, amivel ilyeneket lehet mondani. Pál apostol azokra nézve beszél, akik őt ellenségnek tekintik, és mint ellenséget, igyekeznek mindenhol, mindenben, bárhol, bármiben legyőzni. „Héberek ők? Én is…Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? …én méginkább, hiszen többet fáradoztam, többet börtönöztek be…”, és itt következik egy nagyon hosszú felsorolás, mennyivel többet tett és szenvedett az evangélium ügyéért Pál, mint az álpróféták. A nagyon hosszú felsorolást valójában emelt hangon, szinte egy levegővel kell végigolvasni.

Ettől persze esztelennek tűnhet, mert őrjöng és képtelen kontrollálni a viselkedését. Vagy esztelennek, aki annyira rövidlátó szellemi értelemben, hogy nem lát ki a saját fejéből. Vagy esztelennek, aki nem törődik tettei következményeivel. Ezt mind el is ismeri Pál. Igen ezt hozzátok ki belőlem. Nem fogom vissza magam, a pillanatnyi indulatot teljességgel megélve szólok, nem érdekel, mi lesz belőle. Pál elismeri, hogy ilyen állapotba került, és azt hiszem, nem esik nehezünkre együtt éreznünk vele. Pál apostol ugyanis nem fotelforradalmárként facebook kommentekben harcolt a Krisztus ügyében. Vállalta a valós bebörtönzést, a verést, a hajótörést és mindenféle veszedelmeket. Vállalta, hogy minden gyülekezet nyűge-baja őt terhelje. Együtt tudunk érezni vele, hiszen mincsoda igazságtalanság, hogy olyanok bántják és sértegetik, akik semmit nem tettek érte. Akik arra nem voltak képesek, hogy amikor nekik hirdette az evangéliumot, az ellátásáról, az étkezéséről gondoskodjanak, most pedig felsőbbrendűek vele szemben, megalázóak vele szemben. Nem csoda, ha elveszti a türelmét.

Mindezzel együtt Pál mégsem teljesen esztelen. Ebben az állapotában is belekapaszkodik az egyetlen bizonyosságba, változatlan valóságba, és magát is emlékezteti, hogy nem fogják teljesen elsodorni az indulatok, hisz Isten előtt áll, aki örökké áldott. Aki örök, és a jelenben a mindent elborító elkeseredett indulatok között is bizonyosság. Aki az indulatok örvényében is látja őt. Ismeri őt. Tudja, hogy nem hazudik, akkor sem, ha a megszokottól és elfogadottól eltérő szempontok szerint emlegeti fel élete eseményeit. Isten, az Úr Jézus Atyja tudja, hogy valójában nem dicsekszik, nem az Isten nagyságos dolgait becsmérli éppen, mintha saját erejéből tett volna eddig bármit. Istenre a viharok idején is lehet emlékezni, és az Ő Neve képes megállítani a viharos hullámzást, mint ahogy a tengeri vihart is lecsöndesítette.