„azt a testvért, aki…” (8,18)

Titusszal együtt két másik testvér látogatta meg a korinthusiakat és gyűjtötte össze az adományokat tőlük. Az egyik névtelenről csak annyit mond el Pál, hogy az evangélium hirdetésében jó hírnévre tett szert, s ezért a közösség meg is választotta őt e feladat elvégzésére. A másikról pedig az derül ki, hogy mindenben kipróbáltnak és buzgónak bizonyult (8,22), így ő is Titusszal tartott. Se név, se konkrét információ róluk, mégis egy-egy jellegzetes személyiségjegyük miatt utat találtak maguknak a Szentírás lapjaira. Néha eltűnődök azon, hogy mihez is kezdjünk valójában a bibliai névtelenekkel. Az emberi nem egyik nagy hajtóereje ugyanis mindig a névszerzés. Akhilleusz óta bálványozzuk a nagy hősöket, akik a hosszú és eseménytelen élet helyett, a kalandos és dicsőséges utakat járják, hogy elkápráztassák dalaik hallgatóit, s nevük örökre bevésődjön a történelembe. Sokatmondó, hogy a Jelenésekben a Feltámadott új nevet ígér azoknak, akik győznek. Nem harci játékokban, mint annak idején a gladiátorok, vagy a piac és verseny megannyi játszmás helyzeteiben, hanem a hűségben és a ragaszkodásban. Isten országában a névteleneknek van helye. Ez alatt pedig nem azt kell értenünk, hogy keresztyén ember ne érhetne el sikert, ne futhatna be karriert, vagy a Krisztus-hívőknek mindig csak az alsó polcokon kéne elhelyezkedniük. De minden földi név-szerzés csak relatív fontosságú ahhoz képest, amit Isten végzett el értünk. Az elért eredmények, a pozíció és az ezzel járó privilégiumok önmagukban nem diszkvalifikálnak a mennyek országának elérésére, de nem is garantálják a végső versenyen a győzelmet. Azt hiszem, van mit tanulnunk a névtelenektől, a háttérben lévőktől, azoktól, akiknek életét elsőrenden az evangéliumért tanúsított buzgalom határozott meg – elvégre ők a Krisztus dicsősége (8,23).