„először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából” (8,5)

Az egész szakasz középpontjában az adakozás kérdése áll. A jeruzsálemi testvérközösség bajban van, egy másik helyről értesülünk arról, hogy éhínség sújtja Júdeát (ApCsel 11,29), így az apostol az általa alapított közösségeket buzdítja arra, hogy segítséget küldjenek a jeruzsálemieknek. Pál úgy kérleli itt a korinthusiakat adakozásra, hogy közben példaként a makedóniai gyülekezeteket hozza, akik erejükön felül adtak szükségben lévő hittársaiknak. Van ebben egyébként valami megkapó: olyan közösségek gyűjtenek egy nyomorúságban lévő gyülekezetnek pénzt, akikhez egyébként vajmi kevés közük van – földrajzilag, kulturálisan távol eső vidékek, „idegen” népei. Krisztus mégis egybeköti őket. Ez a keresztyén értelemben vett szolidaritás alapja. Az apostol azonban mégsem a jeruzsálemiek ínségeit ecseteli, nem számokat közöl arról, hogy hány éhes száj vár megelégülésre és egy falatnyi kenyérre, hanem az adakozás alapját hirdeti. A makedónok azért adtak, mert előbb önmagukat adták az Úrnak. Kicsivel később pedig magát Krisztust állítja a gyülekezet szemei elé: ő gazdag lévén szegénnyé lett értünk, hogy mi az ő szegénysége által gazdagodjunk meg. Azt hiszem, minden adakozásra felhívó buzdítás fabatkát sem ér, ha nincs meg a keresztyén emberben ez az élmény. Mindaddig, amíg nem értem meg, hogy mindenem, amim van, csakis Krisztusban adatott nekem, az adakozás csak egy plusz teher lesz ez életemben. Mindaddig, amíg nem adom előbb önmagamat az Úrnak, egyéb ingóságomat is nehezen fogom rendelkezésre bocsátani. Ez a sorrend felcserélhetetlen. Az adakozás is, hasonlóan a keresztyén életvitel szinte minden egyes tettéhez, csakis belülről fakadó reakció lehet. A hála érzése és élménye hajtja. Egyedül így válhat kényszer helyett az öröm megnyilvánulásává.