„…a jókedvű adakozót szereti Isten” 9,7b

Sok évvel ezelőtt tele voltak a híradók egy szomorú történettel: egy családban éhen halt egy gyermek, mert a szülők úgynevezett „fényevők” voltak, és a gyermeket sem táplálták. Akkoriban nagyon szegény, nehéz sorsú gyermekek között dolgoztam. Egyikük, egy tíz év körüli fiú odajött hozzám: „igaz, hogy éhen halt egy kicsi gyerek?” – szegezte nekem a kérdést. „Sajnos igaz.” „Akkor miért nem szóltak nekem? Nekem tegnap volt kenyerem, nekiadtam volna, akkor nem halt volna éhen.” Azon túl, hogy megrendítő volt a felháborodása, a lényeg ez volt: tegnap volt kenyerem. Aznap nem volt. De teljes természetességgel akarta volna odaadni valakinek, akinek még nála is kevesebbje van, és megmenekülhetett volna a haláltól az ő egyszerű, jószándékú elképzelése szerint. Azóta ilyennek látom az adakozásban a megfelelő hozzáállást, egy dolgot kivéve: nem a múltra vonatkozik, hogy így tettem volna. A jelenre, hogy így teszek, így cselekszem, ezzel az egyszerűséggel, magától értetődőséggel, nem mérlegelve, nem számolgatva, hanem a másikra figyelve önmagam vagy a javaim helyett.

Az adakozás valójában egy még tágabb keretben értelmezhető csak. Ha ugyanis csak én vagyok, az adományom és a másik, akinek majd segítek, akkor könnyen működni kezd az a logika, hogy ha valamennyit adok, annyival kevesebb marad nekem, tehát jól föl kell mérnem, mennyire van szükségem és igényem, és mennyit adjak oda, ami már látszik, de nem fáj. Ennek a logikának az a hibája, hogy éppen a lényeg hiányzik belőle, hiszen ezzel a megközelítéssel csak akkor leszek „jókedvű” adakozó, ha látom, hogy a másik hogy örül, vagy látom önmagamat, a jó embert az adakozás pillanatában, és akkor a „jóemberségemnek” örülök. Nem gondolom azonban, hogy ebben külön gyönyörködne a Mindenható.

A jókedvű adakozás úgy működik, hogy észreveszem a szükséget szenvedő embert, közösséget. Megfogalmazódik bennem, hogy szeretnék segíteni, és rájövök, hogy milyen jó, mert tudok is segíteni! Milyen jó, hogy Isten adott nekem annyit, hogy képes vagyok adni. Az áldottság és az áldásközvetítés megélése az, amitől az adakozó jókedvű. Ekkor pedig nem én vagyok a középpontban, nem az adományom, nem a számolgatásom, hanem a mindenható Isten, aki megáldott bőségesen, sokkal inkább, mint érdemelném, és még lehetőséggel is megajándékozott, hogy megoszthassam ajándékait. Így lesz az adakozásból egyéni Isten dicséret, a másikban is megszólaló Isten dicséret, közös Isten dicséret. Az egyoldalú adakozás-helyzetből egymás hite általi kölcsönös épülés. (Nem mellesleg: csak ha így adok, akkor leszek képes elfogadni, amikor nekem van szükségem, máskülönben kínos lesz, hogy most a másik számolgat velem kapcsolatban…)