Akkor ti most gyülekezet vagytok? – kérdezte tőlem. – Igen – válaszoltam teljes meggyőződéssel – azok vagyunk. – Tehát ez is egy református egyházközség? – csillant fel a szeme a kérdezőnek. – Nem, nem vagyunk egyházközség, csak gyülekezet. Gyorsan ki is javítottam magam és elnézést kértem a „csak” -ért. Láttam rajta, hogyha nem sikerült a Dániel próféta könyvével összezavarni a világképét, akkor most biztosan a kétségbeesés szélére fogom hajszolni, de azért belekezdtem. – Tudod, a gyülekezet egy teológia fogalom és egy Isten Lelke által létrejövő közösség, nem mi hozzuk létre, nem mi alapítjuk, Isten kihív, kiválaszt, elpecsétel Lelke által embereket magának, akik összejárnak imádni és magasztalni őt,tőle és róla tanulni. Az egyházközség pedig egy jogi fogalom, ez a református egyház gyakran disszonáns kottaképében az első hangjegy, amit leírunk. – Tehát, ha jól értem – hangosította ki gondolatait látogatónk – akkor van olyan gyülekezet amelyik nem egyházközség, mondjuk ti, és van olyan egyházközség amelyik nem is gyülekezet? Mielőtt válaszolhattam volna ő következett a kávégépnél, aztán másfele terelődött a beszélgetés.

Azóta is forog bennem és nem hagy nyugodni ez a fájdalmas és megdöbbentő valósága egyházi létünknek, ami egyfelől az a furcsa anomália, hogy csakugyan vannak egyházközségek, amik semmilyen formában sem mutatnak még érintőleges hasonlóságot sem semmivel, amit az újszövetség gyülekezetként és Egyházként ismer, míg mellettük vannak teljesen biblikus gyülekezetek, amelyek közelébe sem kerülnek az egyházközségi státusznak. Másfelől, minden Pünkösd arra indít és arra ösztönöz bennünket, hogy merjük és akarjuk felülvizsgálni nemcsak azt, hogy az Egyháznak az általunk sajátunknak tekintett verziója, hogyan kottáz be közösségeket, hanem, hogy ezek a közösségek csakugyan azok-e, mint aminek Isten megálmodta és kitalálta őket? Az egyházközség látszata mögött vajon ott van-e az igaz gyülekezetekre jellemző tartalom? A gyülekezet gyülekezet, az egyház Egyház, vagy csak olyan mintha az lenne. A Pünkösd csodájának első jelei között már ott van ez az egymásnak feszülés, hiszen ami történik, annyira földöntúli, annyira egyértelműen isteni csoda, hogy semmi általunk korábban tapasztalhatóval nem írható le a maga teljes egészében. Olyan mintha, de közben mégsem az. A zúgás szélrohamhoz hasonló, a lángnyelvek olyanok, mint a tűz, de közben érezhető ebben a leírásban ugyanaz a döbbenet, mint az el nem égő csipkebokor lángja felett Mózes önmagába szállása. Ezt a tüzet nem az általunk ismert világ egy éghető anyaga táplálja, hanem valami, ami az Istentől jön. Még a megbátorodott igehirdetők leírására is igaz ez a „mintha” lét, hiszen olyanok, mintha részegek lennének.

Számomra ez a Pünkösd az önreflexió és az önértelmezés ünnepe, mind egyéni, mind közösségi szinten. Mik vagyunk? Gyülekezet, egyházközség, mindkettő, vagy talán egyik sem? Amikor az erőforrásaink nagy részben olyan projektekre mennek el, amiknek semmi köze sincsen sem direkt sem indirekt módon az evangélium hirdetéséhez, akkor mik vagyunk? Amikor elvtelenül és erkölcsi dilemmák nélkül többet adunk a császárnak, mint az Istennek, akkor mik vagyunk? Amikor arra nem vagyunk képesek, amire a tanítványok még Szentlélek nélkül is képesek voltak, pusztán csak engedelmeskedve Krisztus parancsának és egy helyen, együtt, egy akarattal közösen várták a pártfogót, akkor mik vagyunk? Erre a kérdésre nálamnál sokkal különb és alaposabb teológusok adtak remek és nagyszerű válaszokat, tessék egy kis Thomas Goodwin puritán, Dietrich Bonhoeffer evangélikus vagy Francis Schaeffer presbiteriánus lelkészt olvasni közösségről, Egyházról és gyülekezetről. Meglátásaik sokunkban hagytak mély nyomokat elősegítve, hogy képesek legyünk kritikusan látni önmagunkat. Pünkösd csodája nem a sok „mintha”, nem az általunk pontosan le nem írható jelenség, hanem a legpontosabban érzékelhető akkor és ma is megélhető valóság. A tanítványok bátorsága, a minden nép nyelvén megszólaló igehirdetés, az evangélium mindent átformáló erejének a hirdetése az Egyház mindig aktuális valósága. Nem is a Sínai törvényadásig kell visszamenjünk, ahol van tűz és füst, szél és zúgás, ahol mindenki fél és retteg nehogy a tűz leszálljon rájuk, s így lesz Mózes a közbenjáró, hanem egészen addig a pontig kell visszanyúljunk, ahol az emberek arra szövetkeznek, hogy építenek egy templomot, egy gyülekezetet, egy vallást csak éppen az Isten nélkül.

A bábeli torony is olyan mintha, csak éppen az élő Isten nincsen benne. Ezért zavarja össze Isten a nyelvüket, hogy ne érthessék egymást és a nagy projekt bedőljön, mert az Isten nélküli templom, az Isten nélküli vallás semmit sem ér. Egy a nyelv és mégsem értik egymást, egészen Pünkösdig, amikor is rengeteg féle nyelven beszélnek az emberek, ehhez kapcsolódóan rengeteg féle kultúrában élnek és mégis mindenki úgy hallja az evangéliumot, ahogyan megértheti, egyet hallanak azért, hogy majd egyet is értsenek. Így mennek aztán szerte a világba és lesznek nem „mintha” egyház, meg „mini-válllakozás”, meg „szociodiakoközoktatósdi”, meg ki tudja még mi, hanem az evangéliumot hirdető és megélő a Lélek által megszentelt közösség, amely akkor és hiszem most is ezzel a bátorsággal képes hatni a világra, aminek megmentésére hívatott.

Ifj. Csomós József