Egy átlagos vasárnapi istentisztelet után egy kellemes kávéval a kezünkben beszélgettünk az igehirdetésről, a gyülekezetről, amit Isten Lelke által épít közöttünk és egy újonnan betérő érdeklődő próbálta felvenni egyházunk – ha nem is a moirák fonta – kusza fonalát.
Mindenkiben él egy régi vagy éppen friss elképzelés az örökségről. Valamilyen értékes hagyatékra gondolunk, ami majd gyarapodásunkat fogja szolgálni. Az örökséghez általában családi szálak fűznek, de mindenképpen kötődést ahhoz, aki ránk hagy valamit az övéből. Persze van olyan örökség is, amit inkább átadnánk a feledés homályának, mert gúzsba köt és szeretnénk szabadulni tőle.
lismerem, meghökkentő cím lehet ez nekünk, reformátusoknak, akik számára a mindenszentek napja nem ünnep, elhunyt szeretteink lelki üdvéért sem imádkozunk, és józan módon valljuk, hogy még ebben az életben kell szeretetünket kifejezni családtagjaink, barátaink, környezetünk felé. Október végén, november elején sok református keresztyén ember mégis ellátogat szerettei sírjához a temetőbe. Távol álljon tőlem, hogy írásommal egy rosszul értelmezett temető kultuszra, vagy további értelmetlen mécses és koszorú vásárlásra buzdítsam az olvasót. Mégis, szeretteink sírjainak felkeresésében - gyerekkori emlékeinket segítségül hívva -, sok olyan kincsre lelhetünk, ami készíthet minket a veszteségre, és támogatást jelenthet számunkra az emlékezés idején.
Családi rovatunk új fejezettel bővül. Szeretnénk támogató és szakértő segítséget nyújtani a családoknak, akik valamilyen nevelési nehézséggel küzdenek. Az alábbiakban Birtháné Polyák Anita fejlesztő pedagógus írását olvashatják
Vadnai Zoltán református lelkipásztorral beszélgettünk, aki egy éve szervezője a Tiszáninneni Református Egyházkerületben a gyülekezeteket összefogó alkalmaknak.