- Hogyan kezdődött ez a hosszú út?

P - Felkértem egy táncra, és attól kezdve örökké Ő maradt a társam – mondja mosolyogva Péter bácsi

B - A Debreceni Egyetem aulájában volt egy zongora. Péter és az egyik évfolyamtársa tudtak zongorázni. Egy ebéd utáni délután ott találkoztunk és felkért táncolni. Átölelt engem, és azt mondtam, hogy Ő lesz a férjem. Nagy volt a boldogság – egészíti ki Babuci néni.

P - Lehet, hogy ez egy mai fiatalnak furcsán hangzik, de amikor mi megismertük egymást, nem úgy választottam Babucit, hogy itt van egy szép fiatal lány, hanem arra is gondoltam, hogy milyen lesz majd sok év múlva, kik a családtagjai. Engem úgy nevelt édesanyám, hogy a házasságnak ez az alapja. Hosszú távon is tudjunk együtt gondolkodni, élni, ez pedig akkor megy, ha azonosak az értékeink, a családról, hitről, munkáról.

B - Én akkor három idős nagynénémmel laktam Debrecenben és amikor bemutattam nekik Pétert, nagyon tetszett nekik. Azt kérdezték, „honnan tudtál szert tenni egy ilyen úri fiúra ?”

Az „úri fiú” Juhász Péter, az egykori putnoki lelkész-esperes fia, 1931. március 31-én született. Három és fél éves volt, amikor édesapját elvesztette. Az édesanya áldozatos szeretete egyengette tovább az útját. A Sárospataki Református Gimnáziumban tanult, a vele érettségiző osztály tablóképe ma is a műhelye falán lóg. A mindig tevékeny, fegyelmezett életet képviseli. Otthonról is ezt hozta magával és egész életét ez a harmónia jellemzi.

A kisvárdai gyógyszerész család lánya - Oltványi Jolán, aki 1932. május 16-án született - megtalálta a mindig megbízható, családját, gyermekeit mindennél jobban szerető férjet.

Kisvárdán, 1954. december 29-én kötöttek házasságot.

-Hol kezdődött a közös élet?

P - Putnokon volt házunk, és az Ózdi gimnáziumban kezdtem el tanítani, fizika – kémia szakos tanárként. Minden nap korán hajnalban kellett vonattal utazni, és amikor lehetőséget kaptam, váltottam. Hazajöttem, a putnoki általános iskolába tanítani . Aztán a megüresedett putnoki állatorvosi állásra egy miskolci orvos jelentkezett, aki lakást keresett. Neki Miskolcon volt háza, és megkérdeztem tőle, hogy nem cserélnénk-e. Így kerültünk Miskolcra, és én a Földes Ferenc gimnáziumba.

B - A költözés idején vártam második fiúnkat, pont a kilencedik hónapban voltam. Megkérdeztük a szüleimet, hogy mit tanácsolnak. Fontos volt a véleményük, hiszen Pétert is sajátjukként szerették, még velem szemben is mindig neki adtak igazat – mondja nevetve Babuci néni – és persze kölcsönös volt ez a szeretet. Megfogadtuk a tanácsukat, és azóta Miskolcon élünk.

- Megérkeztek a gyerekek. Két fiú. Ma sokan azt mondják, egy gyerek születése változást hoz a házasságba, a kapcsolatokba. Így van ez?

B - Akkor, amikor megszülettek a gyerekek, pillanatnyilag ők lettek a fontosak.

P - Amikor már elég szépen látható volt a terhesség, attól kezdve én „másodrendű” voltam. De én ettől nem sértődtem meg, sőt büszke voltam rá, hogy a feleségem ilyen anya lesz, aki a fiaimat így szereti.Nagyon jó gyerekek voltak. A velünk való kapcsolatuk is mindig nagyon jó volt. Tiszteletben tartanak bennünket. Az életmódunk mindenképpen példa lett számukra. Nekem pedig a Sárospataki Kollégium adott olyan tartást, amiből mindig meríteni tudtam.

- Az ismeretségünk tulajdonképpen nagyon régi, és éppen a fiúkon keresztül kezdődött. Amikor megvettük a pianínónkat, ők jöttek el felhangolni. Közös vállalkozásban dolgoztatok, dolgoztok mai napig. Hogyan indult ez a vállakozás?

P - Nem volt egyszerű. Először is Budapesten el kellett végeznem egy ipari iskolát, ahol „Hangszerész” lettem. A gimnáziumban sem nézték jó szemmel a mellékfoglalkozásomat, így aztán sok-sok utánajárást követően 1974-től önálló vállalkozásom lett. A zongora engem mindig érdekelt, olyan értelemben, hogy hogyan lehet abból igazán értékes hangszert csinálni. Hangszerépítés, zongorahangolás. A fiaimmal dolgoztam és zongoráztam.

- A szobákban ma is itt vannak a felújított, különleges és gyönyörű hangú zongorák. Az igazi mester az, aki nemcsak építi, javítja a hangszert, hanem meg is szólaltatja. Van olyan nap ami zene nélkül telik?

P - Ha leülök a zongorához, az engem felüdít. Szívesen játszom azokat a régi slágereket, amelyek a régi kávéházi hangulathoz hozzátartoztak. Az egykori Rácz kávézóban játszottam. A slágereket magam kottáztam le, írtam hozzá az akkord kíséreteket. Szeretem a kellemes hangzásokat. Ha baráti társaság volt nálunk, akkor is odaültem a zongora mellé.

B - Amikor a fiúk kicsik voltak, én voltam velük itthon, Péter sokszor késő estig játszott valamelyik cukrászdában, mert szükség volt a pénzre. De ez soha nem okozott köztünk problémát.

- Volt köztetek vita?

B - Olyan vita nem, hogy haraggal feküdtünk volna le.

P - A családból, a Sárospataki Református Gimnáziumból hozott értékrend, a hit, a mai napig megtartó erőt jelent nekünk. Így lehet együtt maradni. Komolyan vettük a fogadalmat, hogy vele tűrök, vele szenvedek. Nem voltak rossz időszakok a kapcsolatunkban, mert mindig együtt voltunk, számíthattunk egymásra. Elmondhatjuk, hogy mi azért vagyunk együtt, mert az életet komolyan vettük.

- A házasság hetének idén azt címet adták „Maradjunk együtt”. Mi a titka az együtt töltött 68 évnek?

P - Az egyik az, hogy naponta, - vagy legalábbis gyakran - fejezzük ki, hogy nekünk fontos a másik. Mi most is szerelmet szoktunk egymásnak vallani. Mikor este lefekszünk az ágyba, mindig elmondjuk, hogy milyen jó egymás mellett.

B - Mindig együtt mentünk mindenhová. A baráti társaságban például soha nem mondtunk egymásra semmi rosszat.

P - Az is titka a hosszú házasságnak, hogy mindenkinek megvan a maga feladata, és azt elfogadjuk.

- Milyen szerepet töltött be az életetekben a hit?

P - Természetes velejárója egész életünknek. Gyerekkorunktól ebben nőttünk fel. A család és a Sárospataki Kollégiumi nevelés olyan értékalapot adott nekünk, amire építhettünk és ami megtartott.

B - Elmondhatjuk, hogy minden körülmények között megtartott és szeretett az Isten.

- Isten áldjon és őrizzen továbbra is ebben a szeretetben! Köszönöm, hogy beszélgettünk!

H.B. Melinda