l950 és 1953 között teológus-kántor voltam a Mester utcai templomban, ahol Berényi József volt a lelkipásztor és Zergi Gábor a segédlelkész. Eszményi volt a munkatársi szellem és lelkesítő a gyülekezettel zsúfolt templom.
Berényi József igen szelíd ember volt, halk szavú, szeretettől áthatott. Ezzel együtt igen erős lélek áradt belőle, mint akiben erős az Ige, amit nem csak a gyülekezet felé hirdetett meggyőzően, de a saját életében is eldöntő erőként fogadott és élt. A későbbi események megmutatták, hogy az Ige iránti hűségért üldöztetést is kész vállalni.
Említettem Zergi Gábort, róla azt mondhatom: ugyanez volt még egy példányban.
És a gyülekezet, mely őket hallgatta? Az Igére éhező, szívét előtte megnyitó, Krisztus útját és „Krisztus indulatát” vállaló, lelkes sereg. Jó volt közéjük tartozni. Annál is inkább, mert nem idősek gyülekezete, hanem életerős, középkorú, s még inkább, sugárzóan fiatal emberekből – teológusokból, egyetemi hallgatókból állt, akik orvostanhallgatók, bölcsészek, s a természettudományi kar hallgatói voltak.
A vasárnap 9 órakor kezdődő istentisztelet előtt valósággal feketéllett a Mester utca a templomba igyekvők áradatától. Mások meg csak úgy zúdultak a közeli villamostól. Életteljes látvány, vasárnapi örömajándék.
Még sem örült mindenki. Az állami szervek rosszallással értesültek a Mester utcai jelenségről, éppen így az egyházi felettes hatóságok, különösen is egynéhány debreceni gyülekezeti lelkész, akik irigyléssel fogadták a nagy létszám hírét, pláne meg akkor, ha az ő templomuk üresen tátongott az istentiszteletek alkalmával.
A kommunista-ateista államrendet még meg is értem: ez nem illett célkitűzéseikhez. Ehhez hasonlót Miskolc-tapolcai lelkipásztorként később magam is átéltem. Mindenhez engedélyt kellett kérnem az ÁEH hivatalában. Négyszer-ötször jártam ott ilyen kéréssel. Végül az ÁEH-s főember megsokallta: - De sokat nyüzsög maga ott, azon a Tapolcán! Nem azért „tettük mi oda”, hogy nyüzsögjön, hanem hogy addig a 4-5 évig, amíg még egyház lesz Magyarországon, addig Tapolcán elcelebrálja a misét. - Nem illett észrevennem a szarvashibát, ami a celebrálást illeti. Annyit azért meg kellett jegyezzek: Főelőadó úr, tartok tőle, hogy az időpontot nem kellően kalkulálta. - Ám a 4-5 évre mégiscsak kérek engedélyt.
Nos, ez volt a gond Berényi Józseffel a Mester utcán mind az állami, mind az egyházi szervek részéről: túlért az általuk óhajtott mértéken – ezt mégsem kellett volna…
Az ellene indított totális hadjáratból én már kimaradtam, mert 1953-ban, végezvén a teológián, Miskolcra kerültem kántor-segédlelkésznek. A távolból kísértem mély aggodalommal az ellene indult, mindnyájunk által jól ismert – embertelen hajszát.
S ha Berényi József hűséges volt az Ige hirdetésében – „állhatatos maradt mindvégig” az üldöztetésben is. Rendőrségi zaklatások során éppúgy, mint a román határ szélére történt erőszakos áthelyzés idején. – Isten nem hagyta el őt és övéit – „győzelmesen” vívta meg a hit harcát. S amit ember elrontott, azt ember nem tudta kijavítani: l988-ban történt rehabilitálása formális és tartalmatlan maradt. Ez csak újabb sebeket ütött rajta.
Isten másféle gyógyulást tartogatott számára: „l991-ben a Sárospataki Teológiai Akadémia meghívta a lelkigondozói tisztre, és megbízta a homiletikai gyakorlatok vezetésével” – írja róla dr. Dienes Dénes laudációjában. Harmonikus, szép esztendők következtek, melyek során „lelki nagyapjává” válhatott a rábízott hallgatóknak. 1997-ben vonult vissza szolgálatából.
„Vihar utáni csend.” Kábultan eszmélünk. Mese vagy valóság? Hát tényleg van olyan keresztyén, aki hű marad Isten Igéjéhez és arra ráteszi, felteszi az életét, szenvedés árán is? – Ő ilyen volt.
Berényi József elment a „minden élők útján”. De itt maradt „emlékezete”.
És „az igaznak emlékezete áldott” (Péld 10,7).
Sepsy Károly
Debrecen
Berényi József igen szelíd ember volt, halk szavú, szeretettől áthatott. Ezzel együtt igen erős lélek áradt belőle, mint akiben erős az Ige, amit nem csak a gyülekezet felé hirdetett meggyőzően, de a saját életében is eldöntő erőként fogadott és élt. A későbbi események megmutatták, hogy az Ige iránti hűségért üldöztetést is kész vállalni.
Említettem Zergi Gábort, róla azt mondhatom: ugyanez volt még egy példányban.
És a gyülekezet, mely őket hallgatta? Az Igére éhező, szívét előtte megnyitó, Krisztus útját és „Krisztus indulatát” vállaló, lelkes sereg. Jó volt közéjük tartozni. Annál is inkább, mert nem idősek gyülekezete, hanem életerős, középkorú, s még inkább, sugárzóan fiatal emberekből – teológusokból, egyetemi hallgatókból állt, akik orvostanhallgatók, bölcsészek, s a természettudományi kar hallgatói voltak.
A vasárnap 9 órakor kezdődő istentisztelet előtt valósággal feketéllett a Mester utca a templomba igyekvők áradatától. Mások meg csak úgy zúdultak a közeli villamostól. Életteljes látvány, vasárnapi örömajándék.
Még sem örült mindenki. Az állami szervek rosszallással értesültek a Mester utcai jelenségről, éppen így az egyházi felettes hatóságok, különösen is egynéhány debreceni gyülekezeti lelkész, akik irigyléssel fogadták a nagy létszám hírét, pláne meg akkor, ha az ő templomuk üresen tátongott az istentiszteletek alkalmával.
A kommunista-ateista államrendet még meg is értem: ez nem illett célkitűzéseikhez. Ehhez hasonlót Miskolc-tapolcai lelkipásztorként később magam is átéltem. Mindenhez engedélyt kellett kérnem az ÁEH hivatalában. Négyszer-ötször jártam ott ilyen kéréssel. Végül az ÁEH-s főember megsokallta: - De sokat nyüzsög maga ott, azon a Tapolcán! Nem azért „tettük mi oda”, hogy nyüzsögjön, hanem hogy addig a 4-5 évig, amíg még egyház lesz Magyarországon, addig Tapolcán elcelebrálja a misét. - Nem illett észrevennem a szarvashibát, ami a celebrálást illeti. Annyit azért meg kellett jegyezzek: Főelőadó úr, tartok tőle, hogy az időpontot nem kellően kalkulálta. - Ám a 4-5 évre mégiscsak kérek engedélyt.
Nos, ez volt a gond Berényi Józseffel a Mester utcán mind az állami, mind az egyházi szervek részéről: túlért az általuk óhajtott mértéken – ezt mégsem kellett volna…
Az ellene indított totális hadjáratból én már kimaradtam, mert 1953-ban, végezvén a teológián, Miskolcra kerültem kántor-segédlelkésznek. A távolból kísértem mély aggodalommal az ellene indult, mindnyájunk által jól ismert – embertelen hajszát.
S ha Berényi József hűséges volt az Ige hirdetésében – „állhatatos maradt mindvégig” az üldöztetésben is. Rendőrségi zaklatások során éppúgy, mint a román határ szélére történt erőszakos áthelyzés idején. – Isten nem hagyta el őt és övéit – „győzelmesen” vívta meg a hit harcát. S amit ember elrontott, azt ember nem tudta kijavítani: l988-ban történt rehabilitálása formális és tartalmatlan maradt. Ez csak újabb sebeket ütött rajta.
Isten másféle gyógyulást tartogatott számára: „l991-ben a Sárospataki Teológiai Akadémia meghívta a lelkigondozói tisztre, és megbízta a homiletikai gyakorlatok vezetésével” – írja róla dr. Dienes Dénes laudációjában. Harmonikus, szép esztendők következtek, melyek során „lelki nagyapjává” válhatott a rábízott hallgatóknak. 1997-ben vonult vissza szolgálatából.
„Vihar utáni csend.” Kábultan eszmélünk. Mese vagy valóság? Hát tényleg van olyan keresztyén, aki hű marad Isten Igéjéhez és arra ráteszi, felteszi az életét, szenvedés árán is? – Ő ilyen volt.
Berényi József elment a „minden élők útján”. De itt maradt „emlékezete”.
És „az igaznak emlékezete áldott” (Péld 10,7).
Sepsy Károly
Debrecen