Lassan mintha már immunisak lennénk a borzalmakra, és valami különösen kegyetlen dolognak kell ahhoz történnie, hogy reakcióra késztessen bennünket. Az elmúlt időszakban sajnos ilyen eset is volt, lázba hozva sokakat, és aktivizálva azokat, akik a halálbüntetés visszaállítását követelik. Volt egy hír egy kisfiúról, aki 11 éves volt, és útjában állt egy felnőttnek, aki a hírek szerint megölte vagy megölette. Az Olvasók többsége emlékezhet a hetekig címlapokon levő esetre. A védekezésre képtelen gyermek, aki felnőttekkel találja szemben magát, a felnőttek zavaros érdekei, hajléktalanok belépése, különös kegyetlenség… Internetes fórumokon válogatás nélküli szavakkal, indulatokkal követelték ezrek és ezrek, hogy a tetteseket ki kell végezni, sőt azok is gondolkodni kezdtek a halálbüntetésről, akik egyébként nem pártolják azt. Az érzelmek ugyanis szembe kerülnek a gondolatokkal. Ebben a rovatban tehát a halálbüntetés témájáról közlünk a szokott módon három írást. Reméljük, olvasásuk hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a gondolatok győzedelmeskedjenek az érzelmek felett, és hogy a Bibliánkat kézbe fogva alkothassuk meg saját egyéni, keresztyén válaszunkat a kérdésre.

A halálbüntetés problémája időről időre felmerült az egyház története során. Kiemelkedő teológusok igyekeztek választ adni a kérdésre. A megközelítés alapszempontja az volt, hogy vajon van-e joga valakinek megszegni a „ne ölj” parancsot. Augustinus, Aquinói Tamás, Luther Márton vagy Kálvin János egyaránt úgy érvelt, hogy ez a jog egyedül Istent illeti meg, Isten ugyanis ura az általa adott parancsnak, adója és visszavevője az életnek. Ugyanakkor Isten átruházhatja ezt a jogot a világi hatóságra, s amikor az halálbüntetést alkalmaz, lényegében nem tesz mást, mint az Isten által meghozott ítéletet végrehajtja. A világi hatóság csupán Isten eszköze ebben az esetben.
Mondanom sem kell, hogy az egyház nagy tanítói szeme előtt a keresztyén hatóság képe lebegett, aki Istentől kapja a hatalmát, ennek tudatában cselekszik, s az is világos számára, hogy Isten előtt felelősséggel tartozik, Neki el is fog számolni tetteivel.
A fentebbi megközelítés éppen ezen ponton válik alkalmazhatatlanná a mi időnkben. Ma a világi hatóság nem lép fel az Istentől nyert legitimáció igényével, s a 19-20. század végképp szertefoszlatta a keresztyén társadalom illúzióját. (A keresztyén társadalomban például az istenkáromlás éppúgy halálos bűnnek számított, mint mondjuk az apagyilkosság.)
Amikor a keresztyén társadalom eszméje kezdett veszíteni korábbi szilárd tekintélyéből, a halálbüntetés indoklását már nem az isteni felség, hanem a társadalmi szerződés gondolatából vezették le. Az államnak joga van alkalmazni a halálbüntetést annak a közösségnek a védelmében, amely felruházta őt a hatalommal.
Bármelyik megközelítésből is indulunk ki, nem tudjuk feloldani azt a feszültséget és ellentmondást, ami abból adódik, hogy a világi felsőbbség vagy az állam számos esetben hozott olyan döntést, amely a tényleges igazság tekintetében megalapozatlan volt, s ezzel ártatlan emberek életét vette el. (Itt most nem szólok arról a problémáról, hogy eltérő politikai vagy eszmei álláspont miatt, tehát nem úgynevezett köztörvényes bűntett következtében, szintén sok-sok embert ítélt halálra az éppen regnáló hatalom a történelem során.)
Lehet-e megnyugtató választ adni tehát arra a kérdésre, hogy alkalmazható-e a halálbüntetés vagy nem? Egy-egy közösség életében akkor kerül a napirendre ez a kérdés, amikor közfelháborodást vált ki valamely brutális, élet-ellenes bűncselekmény, s ugyanakkor a közösség úgy érzi, hogy a hatalom nem kellő szigorral torolja meg az ilyen tettet. Még az is előfordul, hogy támogatottabbnak tűnik a bűnelkövető, mint az áldozat. (Helyesen jár-e el a modern állam például, amikor valaki 70-80 embert meggyilkol – szándékosan nem hazai példát hozok fel –, s az elkövető legfeljebb 21 évet tölt majd el egy luxusbörtönben.) Ilyenkor a társadalom maga is potenciális áldozatnak kezdi magát érezni, szorongani kezd, ami a halálbüntetés követelésében összpontosulhat. Ez pedig nem vérszomj, hanem nagyon is érthető reakció. Mit mondjon erre a keresztyén ember?
Azt, hogy a jogalkotás és minden, ami ezzel összefügg, éppúgy a bűn alá van rekesztve, mint minden más ebben a világban. Innen következik, hogy a halálbüntetés gyakorlása vagy annak elvetése egyaránt telve van feloldhatatlan ellentmondásokkal. Mégis, ha konkrét választ kell adni, akkor magam az elvetés mellett foglalok állást. Hozzáfűzöm azonban, hogy teszem ezt azzal a fenntartással, hogy a hatalmat gyakorló döntéshozók, jogalkotók és jogalkalmazók ebben a kényes kérdésben (is) úgy gyakorolják hatalmukat, hogy a társadalom jogos igazságérzete ne sérüljön. Mert végső soron mindenki – ők is, akár hiszik ezt vagy sem – meg fog állni Isten ítélőszéke előtt.
Dienes Dénes
Ember vagyok, református keresztyén és büntető ügyszakos bíró. Református keresztyénként emberi mivoltomat a teremtett világ részeként, elemeként tekintem, kötelezőnek magamra a „Ne ölj” parancsát, s tiszteletben tartom valamennyi ember méltóságát. Ugyanakkor bíróként átérzem azt a felelősséget is, amellyel az engem bíróvá megválasztott társadalmi akarat felhatalmazott a közösség védelmében alkalmazandó ítélethozatalra. Az abolició követelése hazánkban a XIX. században erősödött fel. Csemegi Károly, az európai és világviszonylatban is elöljáró büntetőjogi kódex szellemi atyja a halálbüntetést nem a jogosság, hanem a szükségesség szempontjából ítéli meg, amikor ezt írja: „Reméljük, hogy hosszabb késedelem nélkül el fog érkezni a nap, melyen a társadalmi rend minden veszélye nélkül eltűnhetik e büntetés törvényeinkből.” S ahogyan Finkey Ferenc írta a Csemegi Kódex kapcsán: „…e kivételes és borzalmas büntetésnek hazánk akkori állapota miatt fenntartása elkerülhetetlen.” Igaz, mióta ugyanis Isten ama két kőtáblára rávéste az emberi jólét alapvető követelményeit, mi képtelenek vagyunk betartani azokat. Továbbra sem tiszteljük Istent, szüleinket, embertársainkat, ölünk, lopunk, paráználkodunk, felebarátaink ellen hamis tanúbizonyságot teszünk és így tovább. A bűn, a bűnözés nem szűnt meg, sőt, a halálbüntetés eltörlése óta Magyarországon a köztörvényes bűncselekmények körében is növekedés, s benne az igen súlyos, a társadalomra fokozott veszélyt jelentő bűncselekmények arányának növekedése tapasztalható. A szükségesség kérdése tehát most sem feledhető. A halálbüntetés kérdése nem politikai, sőt nem is igazságszolgáltatási, hanem csak műveltségi kérdés. Ha nem akarunk többé halálbüntetést, akkor e feltétellel kell mélyrehatóan foglalkozni. Oktatásunkat úgy kell megszerveznünk, hogy a szakmai tananyagok elsajátítása mellett a nevelés is komoly hangsúlyt kapjon: a tanuló, a diák, a hallgató a tárgyi tudás mellé intelligenciát is szerezzen. Tárgyi ismeretei mellett alakuljon ki és erősödjön meg a kötelesség- és felelősségtudata, embertársa, felebarátja tisztelete, szeretete, s legyen tisztában gyarló, bűnös mivoltával is, hogy megérthesse Krisztus, az első igazi abolicionista tanítását, amit a házasságtörő asszony kivégzése kapcsán mondott: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (Jn 8,7); s hogy eleget tudjon tenni bűnös emberként a Mester utasításának, ahogyan az ítélet végrehajtása alól megmenekült elítéltnek mondta: „…menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11) Ha újra lesz erkölcsi nevelés, ha újra a verítékkel megszerzett tudásnak, alkalmasságnak, rátermettségnek lesz szerepe a társadalmi szerepvállalásban, ha a köz irányítói, bírái másokért és másokkal együtt kívánnak szolgálni, akkor mondhatjuk, hogy a büntetőjog mint a társadalmi problémák megoldása ultima ratiojának végső eszköze a halálbüntetés indokolatlan és szükségtelen. Addig azonban, amíg a bűn uralkodik közöttünk, ellene harcot kell folytatnunk, s eszközeink nem lehetnek kevésbé hatékonyak támadóink fegyverénél, mert akkor bukásra lennénk ítélve.
Szathmáry Béla
A Noéval és fiaival kötött szövetségben így rendelkezik Isten: „Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” Vannak, akik ebből vezetik le a halálbüntetés jogosságát.
Az Ószövetségben több példát is találunk arra, amikor Isten közvetlenül sújt egyéneket vagy csoportokat halálbüntetéssel. Özönvíz, Sodoma és Gomora, az egyiptomiak elsőszülöttei, a Veres-tengerbe veszett egyiptomi hadsereg. A mózesi törvények szerint halálbüntetés járt például a gyilkosságért, emberrablásért, nemi erőszakért, házasságtörésért, paráznaságért, istenkáromlásért, boszorkányságért, a szombat megszentségtelenítéséért, a szülők megátkozásáért, szülőverésért. Az egyértelmű ítéletmondás mellett arra is találunk példát, amikor a halált érdemlő bűnös fölött Isten másképpen rendelkezik, és meghagyja életét: a testvérgyilkos Káin életét jellel védi, nem kell meghalnia az egyiptomit gyilkoló Mózesnek, az apósával paráználkodó Támárnak, az Uriást meggyilkoltató, házasságtörő Dávidnak.
Az ószövetség „szemet szemért” törvénye korlátozó jellegű volt, az arányosságra hívta fel a figyelmet. Jézus a Hegyi beszédben arra tanítja követőit, hogy emelkedjenek felül ezen az alapvetően bosszúállást korlátozó alapelven, és magát a bosszú vágyát is irtsák ki szívükből. A lehetetlen etikai ideált így fogalmazza meg: „szeressétek ellenségeiteket”. De azt jelenti-e ellenségeink szeretete, hogy büntetlenül hagyjuk őket? Miért van szükség büntetésre?
Életünk Istené a teremtés és a megváltás jogán. Még saját életünk sem magántulajdon, amivel kedvünkre rendelkezhetünk. Az emberi élet ellen elkövetett bűn büntetésével éppen ennek az istenképűségből fakadó szentségnek a tiszteletét fejezzük ki. Emberi élet fölött ember nem rendelkezhet. De nem ruházta-e át Isten ezt az élet és halál fölötti rendelkezési jogot az államra? A Róm 13-ban Pál erőteljesen fogalmaz a világi felsőbbség hatalmáról: „Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi.” A világi felsőbbségnek tehát joga van megbüntetni a gonoszt, ebbe (kizárólag közvetett módon) akár a halálbüntetést is beleérthetjük mint végső megoldást.
S valóban, minden társadalomnak joga van a védelemre. Ez a felfogás azonban nem abszolutizálja-e a védelemre szoruló társadalom érdekeit és a védelmet nyújtó állam hatalmát, amikor a veszélyt valami visszavonhatatlan, visszafordíthatatlan módszerrel kívánja véglegesen kiiktatni? Karl Barth szerint a halálbüntetésben az állam túllép az emberi cselekvési szinten és az istenit bitorolja. Életet pusztít annak védelme helyett. Jogtól foszt meg, és nem jogot véd. Barth érvelésében egészen odáig megy, hogy Isten büntető igazsága teljes és végső kifejezésre jutott Jézus Krisztus golgotai kivégzésével. Az Isten Fiának bűnhődése megsemmisítette a halálbüntetést.
A Szentírás alapján nem mondhatunk ki végső érveket sem a halálbüntetés jogossága, sem a halálbüntetés jogtalansága mellett. Meghalljuk-e azonban Jézus tanítását? Ki tudjuk-e magunkból irtani a gyűlölet és a bosszú érzését? „Ölhetünk, ha szükséges, de nem szabad gyűlölnünk, és élvezni a gyűlöletet. Büntethetünk, ha szükséges, de nem szabad élveznünk a büntetést.” (C. S. Lewis)
Rácsok Gabriella