Sok családban öröm a születés, másoknál szorongás. Mert hol az apa? Vagy született már valamilyen betegséggel gyermek, és hogyan is vállalhatnának még egyet, és vajon egészséges lesz-e a következő? Vagy nincs munka, alig van pénz, szűkös az élet és a lehetőség. Vagy egyszerűen nem tudom, hogy jó anya leszek-e, jó apa leszek-e? A dolgokról talán könnyen beszélünk, megosztjuk szegénységünk bánatát, vagy gondjaink terheit, de kivel beszélhetnénk szorongásainkról, félelmeinkről, örömtelenségünkről? Arról, hogy nem tudunk olyanok lenni, amilyenek szeretnénk, nem tudunk megfelelni környezetünk „mosolygó szülő” elvárásainak.
Nincs olyan felnőtt, aki ne mosolyogna egy bájosan csetlő-botló, ügyetlenül beszédes apróság láttán. Nem tudunk nem rácsodálkozni hihetetlen fejlődésükre, az újabb szavakra, újabb képességekre, felfedezésekre. De mi történik, ha a mi kis apróságunk a hasonló korú gyermekekhez képest kicsit más? Nehezen fejlődik, vagy talán furcsa. Szeretnénk nem észrevenni, de a másokkal való találkozásban újra és újra szembesülnünk kell vele. Én vagyok a hibás? Rossz génjeim vannak, vagy valamit rosszul csinálok, nem jól törődöm vele? Szégyenem-e ez, vagy nem? Mások furcsán, sajnálkozva néznek, vagy rossz szülőnek tartanak…
Az óvodába, iskolába beíratott gyermek büszkeség. Pedig maga a választás sem egyszerű. Vagy amikor már az első napokban megterhel bennünket, hogy a gyermek nem akar ott maradni, rosszul érzi magát, nem eszik, nem alszik, vagy társaival agresszívan viselkedik. Elmarad a tanulásban, nem tud megtanulni olvasni, nem figyel, folyton nyüzsög, és már a tanító néni is panaszkodik. Sokan ismerik azt az érzést, amikor szülői értekezletre legszívesebben el sem mennénk, mert mit fognak már megint mondani a gyermekről? Megint csak szégyenkezhetünk. Másnak miért sikerül? A mi gyerekünk miért nem tud „normálisan” viselkedni, tanulni?
Eljönnek a kamaszkor szörnyűségei is, mert az idő telik. Szeretnénk őket gyermeknek tudni, de jönnek a hisztik, a rettenetes ruhák, a szörnyű modortalanság, jönnek vagy jönnének a bulik, mert a többiek mennek. Megjelennek a kívánságok, mit kell megvennie a szülőnek, ha jó szülő akar lenni, csak hát szűkös a költségvetés, vagy nem akarjuk megvenni azt a nagyon vágyott dolgot, mert szerintünk nem jó. És jönnek a fiúk, vagy lányok, vagyis a másik nem, és beszélnünk kellene a gyerekkel, de ki beszéljen vele, hogyan, miről? A gyerek – aki már nem gyerek, de nem is felnőtt – nem beszél, már nem mond el mindent, mi pedig aggódunk, mi lehet vele? Honnan tudjuk, ha baj van? Mi történik, ha megtiltunk valamit, őt pedig nem érdekli. Hirtelen megváltozott.
Mindezekben nagy előny, ha a szülők egyetértésben próbálják a problémákat megoldani, kérdéseket megválaszolni. Az is előfordul azonban, hogy édesapa „a”-t mond, édesanya „b”-t. Vagy mást tanítunk otthon, mint amit a gyermek az iskolában, vagy a barátaitól hall. Hogyan mondjuk el, hogy egy szeretett hozzátartozó meghalt, elvigyük-e a temetésre? Testvér születik, hogyan készüljünk fel rá? El kell költöz-nünk, hogyan tudjuk ezt könnyebbé tenni?
Ezek a kérdések természetesek, minden gyermek és szülő életében megjelennek, meg kell küzdeni ve-lük. Millió sajátos változatban bukkannak fel, és jó, ha meg tudjuk beszélni valakivel. Az is segítség lehet, ha cikkeket olvashatunk a nekünk fontos témáról. Sokan böngésznek az interneten, csak néha „túlzottan világinak” találják a fórumokat, válaszokat, mi pedig keresztyénekként szeretnénk utakat találni.
Ezekben a témákban szeretnénk Lapunk következő számaiban segítséget nyújtani Olvasóinknak. Nem leveles-ládára gondoltunk amolyan 1 levél – 1 válasz formában, de ha írnak nekünk gondjaikról, kérdéseikről, mi felkérünk keresztyén szakembereket, hogy a megnevezett témákról írjanak. Küldjenek levelet szerkesztőségünknek postán (Sárospataki Református Lapok Szerkesztőbizottsága, 3950 Sárospatak, Rákóczi út 1.), vagy elektronikus úton (srlszerk@gmail.com). Leírhatják konkrét esetüket akár név nélkül is, vagy föltehetnek általános kérdést. Az Olvasókat leginkább érdeklő kérdésekben jelennek meg az Otthon rovat következő írásai.
Nincs olyan felnőtt, aki ne mosolyogna egy bájosan csetlő-botló, ügyetlenül beszédes apróság láttán. Nem tudunk nem rácsodálkozni hihetetlen fejlődésükre, az újabb szavakra, újabb képességekre, felfedezésekre. De mi történik, ha a mi kis apróságunk a hasonló korú gyermekekhez képest kicsit más? Nehezen fejlődik, vagy talán furcsa. Szeretnénk nem észrevenni, de a másokkal való találkozásban újra és újra szembesülnünk kell vele. Én vagyok a hibás? Rossz génjeim vannak, vagy valamit rosszul csinálok, nem jól törődöm vele? Szégyenem-e ez, vagy nem? Mások furcsán, sajnálkozva néznek, vagy rossz szülőnek tartanak…
Az óvodába, iskolába beíratott gyermek büszkeség. Pedig maga a választás sem egyszerű. Vagy amikor már az első napokban megterhel bennünket, hogy a gyermek nem akar ott maradni, rosszul érzi magát, nem eszik, nem alszik, vagy társaival agresszívan viselkedik. Elmarad a tanulásban, nem tud megtanulni olvasni, nem figyel, folyton nyüzsög, és már a tanító néni is panaszkodik. Sokan ismerik azt az érzést, amikor szülői értekezletre legszívesebben el sem mennénk, mert mit fognak már megint mondani a gyermekről? Megint csak szégyenkezhetünk. Másnak miért sikerül? A mi gyerekünk miért nem tud „normálisan” viselkedni, tanulni?
Eljönnek a kamaszkor szörnyűségei is, mert az idő telik. Szeretnénk őket gyermeknek tudni, de jönnek a hisztik, a rettenetes ruhák, a szörnyű modortalanság, jönnek vagy jönnének a bulik, mert a többiek mennek. Megjelennek a kívánságok, mit kell megvennie a szülőnek, ha jó szülő akar lenni, csak hát szűkös a költségvetés, vagy nem akarjuk megvenni azt a nagyon vágyott dolgot, mert szerintünk nem jó. És jönnek a fiúk, vagy lányok, vagyis a másik nem, és beszélnünk kellene a gyerekkel, de ki beszéljen vele, hogyan, miről? A gyerek – aki már nem gyerek, de nem is felnőtt – nem beszél, már nem mond el mindent, mi pedig aggódunk, mi lehet vele? Honnan tudjuk, ha baj van? Mi történik, ha megtiltunk valamit, őt pedig nem érdekli. Hirtelen megváltozott.
Mindezekben nagy előny, ha a szülők egyetértésben próbálják a problémákat megoldani, kérdéseket megválaszolni. Az is előfordul azonban, hogy édesapa „a”-t mond, édesanya „b”-t. Vagy mást tanítunk otthon, mint amit a gyermek az iskolában, vagy a barátaitól hall. Hogyan mondjuk el, hogy egy szeretett hozzátartozó meghalt, elvigyük-e a temetésre? Testvér születik, hogyan készüljünk fel rá? El kell költöz-nünk, hogyan tudjuk ezt könnyebbé tenni?
Ezek a kérdések természetesek, minden gyermek és szülő életében megjelennek, meg kell küzdeni ve-lük. Millió sajátos változatban bukkannak fel, és jó, ha meg tudjuk beszélni valakivel. Az is segítség lehet, ha cikkeket olvashatunk a nekünk fontos témáról. Sokan böngésznek az interneten, csak néha „túlzottan világinak” találják a fórumokat, válaszokat, mi pedig keresztyénekként szeretnénk utakat találni.
Ezekben a témákban szeretnénk Lapunk következő számaiban segítséget nyújtani Olvasóinknak. Nem leveles-ládára gondoltunk amolyan 1 levél – 1 válasz formában, de ha írnak nekünk gondjaikról, kérdéseikről, mi felkérünk keresztyén szakembereket, hogy a megnevezett témákról írjanak. Küldjenek levelet szerkesztőségünknek postán (Sárospataki Református Lapok Szerkesztőbizottsága, 3950 Sárospatak, Rákóczi út 1.), vagy elektronikus úton (srlszerk@gmail.com). Leírhatják konkrét esetüket akár név nélkül is, vagy föltehetnek általános kérdést. Az Olvasókat leginkább érdeklő kérdésekben jelennek meg az Otthon rovat következő írásai.