Ugyanakkor nehézséget okoz számára az otthonától, családjától való elszakadás. Minden törődés ellenére eluralkodik rajta a kiszolgáltatottság. Másképp telik az idő is. Erőre van szüksége ennek elhordozásához és a gyógyuláshoz.
„Az ember legjobb gyógyszere a másik ember” – vallja Paracelsus. Néha egy jó szó is elég, máskor hosszabb, többszöri beszélgetésre van szükség, amikor ki- és megbeszélhetők a terhek, kérdések, megoszthatók a veszteségek okozta fájdalmak, de az örömök is. Betegek, hozzátartozóik és a dolgozók egyaránt igénylik ezt. Ebben igyekszem segíteni kórházlelkészként, biztosítva a nyitottságot minden téma iránt, az elfogadó és támogató légkört a kórteremben vagy négyszemközt a lelkigondozói szobában.
Kezdődik a hét. Alig lépek be az épületbe, a portás mosolyogva üdvözöl és mondja, hogy már kerestek. Egy beteg családtagja szeretne tanácsot kérni rokona idősek otthonába való elhelyezésében vagy az otthoni ellátásával kapcsolatban. Már indulnék a Belgyógyászatra, de a lift előtt riadt, kissé zavart, idős néni sírdogál. Megkérdezem, mi történt vele, elmondja, hogy leküldték vizsgálatra, de nem talál vissza a kórtermébe. Megismerem, a múlt héten találkoztam vele éppen a Belgyógyászat egyik kórtermében. Visszakísérem, megnyugszik, és rövid párbeszéd után elköszönök. Ő mosolyogva így búcsúzik: Köszönöm angyalka, a jó Isten küldte! Nincs egy véletlen találkozás sem.
A következő szobában egy súlyos betegségben szenvedő fiatalember vár, naponta látogatom. Állapota és hangulata változó, sokszor fél az estétől, mert ilyenkor gyakran rosszabbul van. De elmondása szerint a találkozásaink során felolvasott Igék és a közösen elmondott imádságok után elviselhetőbbek a fájdalmai, a változást az éppen belépő nővér is megerősíti. Most Ézsaiás próféta szavaival bátorítom: „Íme, Isten az én szabadítom, bízom és nem rettegek.”
Így járok kórteremről kórteremre minden osztályon az orvosok, nővérek, gyülekezeti lelkész, másik kórház lelkészének kérésére vagy éppen azért, mert azt látom, hogy erre van szükség. A Pulmonológián egy nagy kórteremben áhítatot tartok, amely befejezése után néhány ágyhoz kötött néni, akikkel erre felkészültünk, úrvacsorát vesz. Elérzékenyülnek, sokat jelent ez számukra.
A Kardiológián pár napja műtött beteg beszél félelmeiről, majd gyógyulásáról és arról, hogyan kapott új életet a mennyei Atyától. Másvalaki éppen a vizsgálatoktól és a műtéttől fél, felajánlom, és ő is kéri a közös imádságot. Légzésrehabilitáció: lázas, egyedül levő férfit keresek fel. Először gyanakodva méreget, kiderül, rossz tapasztalatai vannak, és ateista. Végül feloldódik, és arra kér, máskor is látogassam meg. Reumatológia: az egyik kórteremben egy idős református néni éppen egy szép, régi éneket és imádságot ír le, és adja át sokszorosításra (amely gazdagítani fogja a múlt évtől működő ökumenikus imakör által összegyűjtött anyagot). Egy kilencven éves bácsi a folyosón séta közben meséli el életét és azt, hogy hálás Istennek, amiért egy jó gondviselőt adott mellé. Pszichiátria: fiatalok és idősebbek egy nagy kórteremben, mindannyian elveszítettek szeretteik közül valakit. Beszélgetünk életről, örömökről, emlékekről, bánatról, gyászról, és vigasztalásul hangzik az Ige: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.” (Ézs 66,13)
Bibliaóra: a 38 éve beteg gyógyulását meghallgatva beszélnek a csoport tagjai arról, hogy milyen érzéseket, gondolatokat hozott elő belőlük ez a történet. Vége a hétnek, és még jó néhány kórteremben nem is jártam. Vasárnaponként és kérésre hétköznap is vannak istentiszteletek. A legtöbben figyelmes, türelmes meghallgatást, problémáik valakivel való megosztását várják. Segítséget krízishelyzetükben, amely hitbeli, életvezetési és kapcsolati válságot is eredményezhet. Ilyenkor a beteggel együtt arra törekszünk, hogy ő találja meg saját útját, az erőforrásait, a válaszokat, az életcélt. Idős nénik életük értelmében elbizonytalanodva rádöbbenek, hogy a dédunokáik felnövekedése, a tőlük kapott szeretet, a bennük való öröm is lehet ilyen cél. Volt, aki úgy érezte, hogy őt elhagyta az Isten, majd amikor élete meg- próbáltatásairól, 18 életmentő műtétjéről beszélt, rádöbbent, hogy valójában soha nem volt egyedül. Ő mondta ki meggyőződéssel, hogy mennyire igaz az Isten ígérete: „És íme én veletek vagyok mindennapon, a világ végezetéig.”
Ebédszünetekben, a nap végén vagy szerdánként a dolgozók keresnek fel, hogy letehessék mindennapi terheiket. A leggyakrabban elhangzó kérdés mégis az, hogy miért engedi ezt Isten. Lelkészként még kimondatlanul is azt képviseljük, amire a Szentírás tanít: Isten nem „gyógyító gép”, nem az egészségre ad garanciát, hanem az örök életre.
Minden beszélgetés, beteglátogatás más, amelyek során megérintődik a lelkigondozó is. Legfőbb lelkigondozónk Jézus Krisztus, ő biztosítja a mennyei erőt számunkra naponként.
Uram, te mindig megajándékoztál békéddel.
Uram, te mindig adtál elegendő erőt.
Te megőriztél az ellentétek, válságok idején.
Uram, te megmutattad az utat a holnap felé.
Te mindig a kellő időben hallattad hangod.
Uram, te mindig megvilágítottad éjszakáimat.
Te mindig hűséges barát vagy.
Uram, te mindig teljesítetted ígéreteidet.”
(St. Etienne du Grec – a pomeyroli ökuméne közösség szertartásából)
Béres Adrienne kórházlelkész
Miskolc
„Az ember legjobb gyógyszere a másik ember” – vallja Paracelsus. Néha egy jó szó is elég, máskor hosszabb, többszöri beszélgetésre van szükség, amikor ki- és megbeszélhetők a terhek, kérdések, megoszthatók a veszteségek okozta fájdalmak, de az örömök is. Betegek, hozzátartozóik és a dolgozók egyaránt igénylik ezt. Ebben igyekszem segíteni kórházlelkészként, biztosítva a nyitottságot minden téma iránt, az elfogadó és támogató légkört a kórteremben vagy négyszemközt a lelkigondozói szobában.
Kezdődik a hét. Alig lépek be az épületbe, a portás mosolyogva üdvözöl és mondja, hogy már kerestek. Egy beteg családtagja szeretne tanácsot kérni rokona idősek otthonába való elhelyezésében vagy az otthoni ellátásával kapcsolatban. Már indulnék a Belgyógyászatra, de a lift előtt riadt, kissé zavart, idős néni sírdogál. Megkérdezem, mi történt vele, elmondja, hogy leküldték vizsgálatra, de nem talál vissza a kórtermébe. Megismerem, a múlt héten találkoztam vele éppen a Belgyógyászat egyik kórtermében. Visszakísérem, megnyugszik, és rövid párbeszéd után elköszönök. Ő mosolyogva így búcsúzik: Köszönöm angyalka, a jó Isten küldte! Nincs egy véletlen találkozás sem.
A következő szobában egy súlyos betegségben szenvedő fiatalember vár, naponta látogatom. Állapota és hangulata változó, sokszor fél az estétől, mert ilyenkor gyakran rosszabbul van. De elmondása szerint a találkozásaink során felolvasott Igék és a közösen elmondott imádságok után elviselhetőbbek a fájdalmai, a változást az éppen belépő nővér is megerősíti. Most Ézsaiás próféta szavaival bátorítom: „Íme, Isten az én szabadítom, bízom és nem rettegek.”
Így járok kórteremről kórteremre minden osztályon az orvosok, nővérek, gyülekezeti lelkész, másik kórház lelkészének kérésére vagy éppen azért, mert azt látom, hogy erre van szükség. A Pulmonológián egy nagy kórteremben áhítatot tartok, amely befejezése után néhány ágyhoz kötött néni, akikkel erre felkészültünk, úrvacsorát vesz. Elérzékenyülnek, sokat jelent ez számukra.
A Kardiológián pár napja műtött beteg beszél félelmeiről, majd gyógyulásáról és arról, hogyan kapott új életet a mennyei Atyától. Másvalaki éppen a vizsgálatoktól és a műtéttől fél, felajánlom, és ő is kéri a közös imádságot. Légzésrehabilitáció: lázas, egyedül levő férfit keresek fel. Először gyanakodva méreget, kiderül, rossz tapasztalatai vannak, és ateista. Végül feloldódik, és arra kér, máskor is látogassam meg. Reumatológia: az egyik kórteremben egy idős református néni éppen egy szép, régi éneket és imádságot ír le, és adja át sokszorosításra (amely gazdagítani fogja a múlt évtől működő ökumenikus imakör által összegyűjtött anyagot). Egy kilencven éves bácsi a folyosón séta közben meséli el életét és azt, hogy hálás Istennek, amiért egy jó gondviselőt adott mellé. Pszichiátria: fiatalok és idősebbek egy nagy kórteremben, mindannyian elveszítettek szeretteik közül valakit. Beszélgetünk életről, örömökről, emlékekről, bánatról, gyászról, és vigasztalásul hangzik az Ige: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.” (Ézs 66,13)
Bibliaóra: a 38 éve beteg gyógyulását meghallgatva beszélnek a csoport tagjai arról, hogy milyen érzéseket, gondolatokat hozott elő belőlük ez a történet. Vége a hétnek, és még jó néhány kórteremben nem is jártam. Vasárnaponként és kérésre hétköznap is vannak istentiszteletek. A legtöbben figyelmes, türelmes meghallgatást, problémáik valakivel való megosztását várják. Segítséget krízishelyzetükben, amely hitbeli, életvezetési és kapcsolati válságot is eredményezhet. Ilyenkor a beteggel együtt arra törekszünk, hogy ő találja meg saját útját, az erőforrásait, a válaszokat, az életcélt. Idős nénik életük értelmében elbizonytalanodva rádöbbenek, hogy a dédunokáik felnövekedése, a tőlük kapott szeretet, a bennük való öröm is lehet ilyen cél. Volt, aki úgy érezte, hogy őt elhagyta az Isten, majd amikor élete meg- próbáltatásairól, 18 életmentő műtétjéről beszélt, rádöbbent, hogy valójában soha nem volt egyedül. Ő mondta ki meggyőződéssel, hogy mennyire igaz az Isten ígérete: „És íme én veletek vagyok mindennapon, a világ végezetéig.”
Ebédszünetekben, a nap végén vagy szerdánként a dolgozók keresnek fel, hogy letehessék mindennapi terheiket. A leggyakrabban elhangzó kérdés mégis az, hogy miért engedi ezt Isten. Lelkészként még kimondatlanul is azt képviseljük, amire a Szentírás tanít: Isten nem „gyógyító gép”, nem az egészségre ad garanciát, hanem az örök életre.
Minden beszélgetés, beteglátogatás más, amelyek során megérintődik a lelkigondozó is. Legfőbb lelkigondozónk Jézus Krisztus, ő biztosítja a mennyei erőt számunkra naponként.
Uram, te mindig megajándékoztál békéddel.
Uram, te mindig adtál elegendő erőt.
Te megőriztél az ellentétek, válságok idején.
Uram, te megmutattad az utat a holnap felé.
Te mindig a kellő időben hallattad hangod.
Uram, te mindig megvilágítottad éjszakáimat.
Te mindig hűséges barát vagy.
Uram, te mindig teljesítetted ígéreteidet.”
(St. Etienne du Grec – a pomeyroli ökuméne közösség szertartásából)
Béres Adrienne kórházlelkész
Miskolc