Ekkor én elgondolkodtam azon, hogy ebben vajon volt e nekem valamilyen szerepem. Igazán a hála érzése volt bennem, hogy a gyermekünk a szüleinek megköszöni azt, amit addigi boldog életéért tettünk, hogy fáradoztunk, pedig ilyen köszönetre feleségemmel együtt igazán soha nem tartottunk igényt. De egy ilyen gyermeki köszönet egy szülőnek mégis jólesik. Még akkor is, ha mi semmi mást nem tettünk, csak továbbadtuk azt, amit mi kaptunk a szülői háztól.
Édesapám számára a család nagyon fontos volt. Ő is olyan családban született Sátoraljaújhelyen 1925. július 5-én, ahol a református édesapa és az evangélikus édesanya a három gyermekét nagy szeretetben nevelte. Az édesapa, Pálóczy Bertalan köztiszteletben álló kézműves volt, az édesanyát, Roth Máriát egy szegény szlovák család gyermekeként egy liptószentmiklósi polgári család Sátoraljaújhelyre költözve hozta magával mint a család gyermekeinek gondozóját.
Sátoraljaújhelyen a Pálóczy család a három gyerekkel: Lászlóval, Máriával, Bertalannal példás szeretetben élt, és bár nehéz körülmények között, mégsem volt kérdés az, hogy a gyermekeket taníttassák. A család számára az igazi megpróbáltatást a háború és a frontra vitt édesapa korai halála jelentette. 49 éves korában halt meg apai nagyapám a fronton szerzett betegsége következtében 1942-ben.
Édesapám ekkor 17 éves érettségi előtt álló gimnazista, öccse, Bertalan elsős gimnazista . A félárván maradt család csak úgy tudott fennmaradni, ha édesapám már korán családfenntartóvá is vált.
Édesapám szegény diákként a Sárospataki Teológiára került, ahol szorgalmával és önképző módon szerzett zenei tudásával kiemelkedett társai közül. A teológia akkori hallgatói számára a szovjet hadsereg közeledte a tanulmányok folytatásának ellehetetlenülését jelentette. Ekkor édesapám Pápára került.
Életének a Pápai Teológián töltött időszakáról tudom, hogy a tanulmányok mellett a háborús események naponta veszélyeztették a diákság és a lakosság életét, az időközben a Dunántúlra érkezett front miatt nehéz napi megpróbáltatásokat kellett átélniük. A teológusok a halottak temetésében, a romeltakarításban naponta vettek részt.
A háború után a visszaút Pápáról Sátoraljaújhelyre szintén nem volt mindennapi esemény. Egy vonat tetejére felkapaszkodva tette meg a hosszú utat a családjához édesapám.
Teológusként ismerkedett meg édesanyámmal, Szabó Juliannával, aki szintén pataki gimnazista volt. Anyai nagyapám, Szabó Tibor református lelkész az üldöztetések miatt Erdélyből menekült el a háború ideje alatt feleségével és három gyermekével, Juliannával, Évával, Tiborral. Korai halála 47 évesen következett be, amely a felesége és a gyermekek számára olyan megrendítő volt, hogy csak a szerető isteni vigasztalásban leltek békére.
Édesapám és édesanyám fiatalon kötöttek házasságot. Közös életük Tarcalon kezdődött, ahol apám segédlelkészként kezdte lelkészi szolgálatát. Itt 1951-ben Éva nővérem született. Tarcalról a szolgálat Sátoraljaújhelyre, szülővárosába szólította. Itt is segédlelkészként szolgált. Húgom, Mária 1954-ben, én 1952-ben születtem Sátoraljaújhelyen.
A család a mai fogalmak szerint nagynak számított. Az ötvenes években egy városi segédlelkészi státuszban lévő családfő nagycsaládosként mélyen a létminimum alatt nyomorgott. Nem tudta eltartani a családját. 1956-ban Legyesbényére helyezték édesapámat. Rendkívüli idők voltak.
Az új helyzetben teljesen új alkalmazkodási képességgel kellett a szolgálatot végezni. A mindennapi léthez szükséges dolgok előteremtése megkívánta a gazdálkodást. Az élelmet meg kellett termelni. A gyülekezeti munkán túl – amely egy új helyre érkező lelkész életében rendkívül fontos, hisz mindenkivel meg kell ismerkednie – naponta folyamatosan zaklatták apámat a téeszszervezéssel foglalkozó illetékesek. Félelmetesek voltak ezek az évek a falu közössége számára is.
Édesapám fáradhatatlan volt. Hozzá bármikor bárki fordulhatott kéréssel. Ő sohasem kért.
A szegény eklézsia nem biztosította azt a fedezetet, amellyel a családot édesapám fenntarthatta volna, így a szerencsi cukorgyárban kellett munkát vállalnia. A gyülekezet számára ez nem volt visszatetsző, hiszen már az előző lelkész is, akit apám váltott a szolgálatban, ugyanerre a döntésre kényszerült. Úgyszólván ez már itt hagyomány lett. Több évtizedig dolgozott a gyárban apám. Az eleinte csak szezonális munkát később felváltotta az állandó alkalmazás. Ez akkor a jó munka elismerését jelentette.
Két ember volt egy személyben. Két ember munkáját végezte el egy életen keresztül. Egy református lelkész volt és egy gyári alkalmazott. Soha egyetlen szolgálatot nem mondott le. Nem nyaralt, nem volt szabadságon. Szívesen segített lelkésztársainak, sokszor motoroztunk, később autóztunk együtt vasárnapi helyettesítésre a környező gyülekezetekbe. A lélek mérnöke volt, nagyon jó emberismerő, empatikus, a szegények segítője.
A több évtizedes, három-műszakos munkát és a lelkészi szolgálatot télen, nyáron motorral közlekedve végezte, amely emberfeletti igénybevételnek tette ki szervezetét.
Jó kapcsolata volt lelkésztársaival. Szerették. Ő nem szerette a hivatalosságot. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan ember, akivel élete során a haragban vagy a konfliktusban lett volna. A békességet, az emberek közötti megértést szorgalmazta mindenkor.
Templomépítő volt. A rendszerváltást követően építette a bekecsi gyülekezet a templomát, amelyben még sokat prédikálhatott, megkoronázván azt a hűséges szolgálatot, amelyet évtizedekig ebben a szórványban végzett.
Jó volt és jó ma is hallgatni azt a kántori szolgálatot, ahogyan ő azt végezte, ahogyan a zsoltárokat harmonizálta az összhangzattan szigorú szabályait betartva. Ehhez nem kellett neki kotta, bár természetesen ismerte azt. Az emberi hangmagasságnak és éneklésnek kényelmesebb magasságába transzponálta a zsoltárokat, és fáradhatatlanul énekelte is.
Ma a család is itt van lélekben. Édesanyám és édesapám öccse, Berci a meggyengült állapotában nem tudta az utazást vállalni. A távolból emlékeznek a szeretett férjre, testvérre, a hét unoka a nagyapára, és gyermekeik, a dédunokák a dédapára. Együtt visszük tovább szerettünk emlékét.
Ma, amikor Édesapámra emlékezünk, a Teremtőnek adunk hálát végtelen szeretetéért.
Pálóczy László