Az elesettekről gondoskodni kell – vannak, akik megteszik, mások különféle helyekre „dugják” őket, ismét mások azt hangoztatják, hogy ezek csak teher-emberek. A gyermeket oktatni és nevelni kell. Vannak, akik nem várják, hogy magától jó legyen, vagy „megszűnjön” a gyermek, inkább hosszú, kitartó munkába kezdenek, melynek gyümölcsei részben gyorsan beérnek, részben később jelennek meg, hogy annál édesebbek legyenek.
Ebben az évben sok kiáltást hallgattam végig. Mivel cigányokkal foglalkozom, sokan rám kiáltják, hogy szűnjenek meg. Sokszor kell ismételnem, hogy nem fognak elmúlni, nem válnak nem-létezővé, és a kiáltozás éppen ezért sehova nem vezet.
Persze olyanok is vannak, akik gondolkodóba esnek. A problémák mögött meglátják a feladatokat. Isten ugyanis nem azért adott nekünk annyi mindent, hogy a kapott ajándékaink, tálentumaink, lehetőségeink hegyének vagy dombocskájának tetejéről kukorékoljuk a „szűnj meg”-et. Lehetőségeket adott Megváltónk a békéltetés szolgálatára. Elvégezhetné megbékülését nélkülünk is, mégis méltatott arra, hogy részt vegyünk Terve megvalósításában. Lehetőséget és felelősséget adott. Mert minél többet kaptunk, annál többet kér majd rajtunk számon. Ha pedig tudjuk, hogy Egyszülött Fiát adta értünk az Atya, Akinek születését ezekben a napokban ünnepeljük, akkor igazán nem mondhatjuk, hogy semmit nem kaptunk, tehát nem kell cselekednünk, és nem is kérhetnek rajtunk, „szegény áldozatokon” semmit számon.
Boldogan és hálásan számolok be arról most, hogy sok lehetőséget kaptunk a 2011-es esztendőben. Lehetőségünk volt munkatársainkkal egymásra találni. Lehetőségünk volt vilmányi missziói munkánkat megtartani, bővíteni, fejleszteni. Legeltethettük Isten ránk bízott nyáját. Azt a nyájat, mely az Ő tulajdona. Lehetőségünk volt könnyet törölni és nevetni. Bíztatni és nevelni. Erősíteni és fékezni. Tanulni és tanítani. Kenyeret adni az éhezőnek, és innivalót a szomjazónak. Nálunk ez nem képletesen működik. Valóságosan.
A hitoktatás erősítéseként nyitva volt a Közösségi Ház a tanulni vágyók előtt, és többnyire nem csak nyitva, hanem tele is volt. Működött a Tanodánk (TÁMOP.3.3.5/A-08/1-2009-0041), amelyben immár második éve rendszeresen fejlődhet, haladhat előre 35 gyermek, és lehetőséget tudtunk adni a többi, ugyanilyen létszámú érdeklődő seregnek, hogy többek lehessenek. A tanodások heti két-három alkalommal, a többiek heti egy-két alkalommal. És természetesen vasárnap, mert az istentisztelet mindenki számára nyitott. Most már olyan keresztelőink is vannak, amelyeken a keresztszülők a már közöttünk konfirmált fiatalok. Szépen, rendezetten, méltósággal, hitvallást és Miatyánkot velünk mondva, Igére figyelve tesznek fogadalmat. Mi pedig reménységgel kapaszkodunk Jézus ígéretébe, mely rájuk is vonatkozik. Ránk mint közösségre.
Hátsó termünkbe a padok és asztalok mellé kiságyak is kerültek. A falon vidám mesés képek, mint egy rendes gyermekszobában. Nehogy valaki kimaradjon – hozzánk picinyekkel is lehet jönni.
Lehetőségünk volt a Tanoda program által kirándulásokon ismerkedni eddig ismeretlen értékekkel. Fölfedezhettük, hogy egy múzeum is lehet érdekes, állatkertben ezer dolgot lehet könnyedén tanulni, a nagyvárosban is tudunk csoportként szépen együtt mozdulni. Hosszabb együtt töltött időszakainkban pedig tanulhattunk az Életről. A nagy kérdésekről. Bűnről, bajról, egészségről, betegségről. A lábon állásról e földi világban – és Isten országában. Mindeközben közösen ünnepelhettünk, alkothattunk: együtt élhettünk figyelve egymást, tanulva egymástól. Szeretetben, békességben.
Írhatnék tanulságot másról is. Volt betörés, tetőleégés, vízelfagyás, olvadás után bútor-összeszakadás, és még mennyi minden. De nem erre emlékezünk. Örömmel emlegetjük föl közös élményeinket, amelyek átsegítenek a nehézségeken, és erőt adnak a hétköznapi munkához. Ez volt az év legnagyobb tanulsága a ránk bízottaknak: mindent munkával lehet elérni. Gyermeknek tanulás a dolga, a munkája, vagy alkothatunk valóban szép, igényes tárgyakat, amelyek másoknak is tetszenek. A munka lehet öröm, és van jutalma. Úgy érzem, lassan ez is természetessé válik.
Lassan. Lépésről lépésre. Sokan, akik a maguk gyülekezetében teszik ugyanezt, ugyanerről számolhatnának be. Aki másokat felüdít, maga is felüdül. Boldog, aki részt vehet Isten országa munkálásában. Részt vehet ott, ahol él, azok között, akik körülveszik. Lehetőség és felelősség ez, melyből öröm fakad. Várhatok hát, hogy önmagamból legyen örömöm, vagy ordíthatok, hogy szűnjenek meg emberek és problémák, vagy megtehetem azt, ami módomban áll, és gazdagítva gazdagodhatok.
Gazdag ünnepet kívánok, kedves Olvasó!
Barnóczki Anita