Irodájában beszélgetünk teázva. A finom illat fontos, és a bögre is, melyen egy fénykép az egyik érettségiző osztályt ábrázolja, amint az kiderül a büszkén közbeszúrt magyarázatból. Igazgató kezében bögrén gyermekek, fiatalok képe. Mosolyogva, szeretettel szól róluk. Nem véletlen, hogy először az iskola közösségéről kezdünk beszélgetni. Fontosnak tartja, talán fontosabbnak, mint saját történetét.
- Iskolát építeni kiváló szakmai csapattal lehet. A kollégáim a kezdetekkor is mások voltak, mint az átlag. Művészetben, művészetért elhivatottan dolgozó pedagógusok, akik esetében kivétel nélkül megfigyelhető volt, hogy rendkívül hitelesek voltak a gyermekek számára. Mindannyian máshol tanítottunk, de találkoztunk az Alapfokú Művészetoktatási Intézményekben, amelyek rengeteg hibájuk ellenére a művésztanári társadalomban létre hoztak egy nagy értéket: összehozták a kollegákat. Elkezdtünk együtt gondolkodni, aktívan keresve a lehetőségeket. Ez a kilencvenes évek elején rendkívül fontos volt, mert a művészetet oktatók egymástól elszigetelődötten dolgoztak. Ekkor művészeti vagy munkaközösség vezetőként szervezhettem az oktatást és építhettem egy csapatot. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Miskolcon és a környező településeken általános iskolákat látogattam, megismerhettem a gyerekek munkáit, és egészen különleges szakmai műhelyeket fedezhettem fel. Élvezetem a munkának ezt a részét, hogy olyan értékeket gyűjtögethettem, amelyek nem tudtak igazán megjelenni a nyilvánosság előtt.
- Mi indította a művészeti oktatás felé?
- Gyerekkoromtól evidencia volt, hogy tanító és pedagógus leszek, hiszen a családomban a dédapámig visszamenőleg mindenki pedagógus volt, és jelenleg is a legtöbb családtagom pedagógus. Készültem tehát erre a pályára és szisztematikusan végigjártam mindent: tanítóképzőt, tanárképzőt, középiskolai tanári szakot, Iparművészeti Egyetemet.
- Az oktatás és egy iskola alapítása nem feltétlenül következnek egymásból. Hogyan szánja magát az ember ilyen lépésre? Egyszer csak kipattan a fejéből, hogy csináljunk egy iskolát?
- Az alapfokú művészeti oktatásnak már ismertem a gondjait, bajait, és mivel az Ötvös József Művészeti Szakközépiskolában tanítottam, a textileseknek voltam a gyakorlatvezetője, belenőttem abba a rendszerbe, átláttam a középiskolai szakképzést is, és kialakult bennem, hogy mi az, amit másként lehetne csinálni. Sokat beszélgettünk erről a kollegákkal. Akkor még vágyálomnak tűnt minden. Még kimondani is hatalmas dolognak tűnt, hogy „semmiből iskolát létrehozni”.
- Ez hány embert jelent?
- Akkor tíz-tizenkét embert jelentett, de mire végigharcoltuk az alakulással, alakítással kapcsolatos küzdelmeinket, pénztelenségünket, nincstelenségünket, öten-hatan maradtunk. Ma is együtt dolgozunk, és alapító tagoknak érezzük magunkat. Azt tudtuk a kollegáimmal együtt, hogy nem akarunk fenntartók lenni, de biztosítani kell a tárgyi feltételeket, helyet, eszközöket, és elkezdtük számba venni a lehetőségeket. Végül egy közhasznú kht.-hoz csatlakoztunk, de az egy hibás döntés volt. Amikor úgy döntöttünk, hogy nem tudunk együtt dolgozni, akkor hoztunk létre alapítványt, hogy saját fenntartói lehessünk saját iskolánknak.
- Ez a munka már ebben az épületben folyt?
- Ebben az épületben, de ez akkor sem volt a miénk, és most sem a mi tulajdonunk. Kezelésbe kaptuk a tulajdonosoktól, használhatjuk, de fönn kell tartanunk. Ebben pedig nagyon fontos, hogy bár nincsen vagyonunk, de nincsen adósságunk sem. Hónapról hónapra azt osztottuk be, amink volt, és tartottuk az alapvető szempontot, hogy nem adósodhatunk el. Ebben jelentős segítségünkre van az a szülői közösség, amely tényleg komolyan veszi az iskola támogatását. 2005. szeptember 1-jén indultunk el tehát érettségi utáni két éves szakképzéssel – díszlettervező, fotó és grafika szakos osztállyal. 2006-ban indultunk a S.P.I.C. homlokzattal, megjelenéssel, és azzal a programmal, ahol a szakközépiskola már egységes az általános iskolával, amelynek tanulói egy művészeti képzésben, szakmacsoportos alapozásban vesznek részt. Ezzel egy időben elindult táncos szakképzésünk is.
- Hány gyermek tanul itt?
- 200-210 fő között van a tanulói létszámunk, és 15-20 fő között van a csoportlétszám. Ez volt az egyik fontos szempont a munkánk szervezésében. Olyan a pedagógiai programunk, hogy a gyerekek közel ötven órát töltenek itt egy héten, ami több mint egy felnőtt heti munkaideje, ezért meg kellett valósítanunk, hogy a lehető legkevesebb legyen a házi feladat, amihez szükség van a személyre szabott, differenciált oktatásra. Ez nem megy nagy osztálylétszám mellett.
- A szülőkre visszatérve, mit láthatnak ők ebben az iskolában?
- Stressz mentes környezetben, szeretetteli légkörben, megalapozott oktatói munka folyik egész napos iskolai rendben. Az új köznevelési törvény most kezdi ezt csiszolgatni, ami nálunk már kikristályosodott, és nem csak az alsó tagozaton valósul meg. Törvényesen megoldható ugyanis a tényleges értékalapú nevelés, amelyhez idő kell, és amit nem lehet úgy megvalósítani, hogy a gyerekek hazamennek ebéd után, és majd otthon tanulják meg azt, amit az iskolában kellene. Az iskola magára vállalja a tanítás feladatát, és nem kell külön úszásra, zenetanulásra, táncra hordani a gyermeket, mert a délutáni idősávban a szülő szabadon kiválaszthatja, hogy milyen tehetséggondozó programokban, művészeti tevékenységben vegyen részt a gyermek, melyik tanár nénihez menjen, milyen kurzust vegyen fel. Ezt a szülő dönti el. Valamennyi házi feladat persze nálunk is van, de nem a tanulásra, hanem a gyakorlásra. A hétvégét, szüneteket tiszteletben tartjuk, meghagyjuk a családoknak.
- Ez nagyon sok engedélyeztetés, dokumentáció, felsorolni is nehéz lenne. Nehezen értelmezhető számomra, hogy aki művészként egy pedagógus lelkével gondolkodik, az mit kezdhet mindezekkel?
- Erre nagyon tudatosan készültem, és a kollegáim is olyanok, akik átlátják az oktatási rendszert. Nem elegendő tehát csak az oktatáshoz vagy a művészeti tárgyakhoz értenem, hanem számviteli iskolát is végeztem, és jelenleg például a vállalkozási ismereteket is tanítom a diákoknak. A gazdálkodás kérdése megkerülhetetlen. A könyvvitel, ügyvitel, a közoktatás rendszere átlátható és kezelhető kell hogy legyen, tudnom kell, hogy mikor, mit, hogyan kell csinálnom. Saját magamban vezetőként mindig egyensúlyban kell tartanom, hogy mikor vagyok nagyon fiskális szemléletű, és mikor vagyok művészember. A tanítás nekem a kikapcsolódás. Kicsi iskola vagyunk, és úgy tudunk felszínen maradni, hogy jó csapatunk van. Pedig a művészeti oktatásban legnagyobb probléma, legnagyobb kérdés mindig a személyi feltétel. Ebben nagyon nagy szerencsém az, hogy a munkatársaim vállalták az iskolalétrehozás és a kezdeti lépések missziós munkáját. Ebben volt idő, amikor nem volt fizetés, amikor a sajátunkat kellett a közösbe belerakni, kapcsolatainkat megmozgatni, és ők vállalták. Vállalták az éjszakázást, a hetven-nyolcvan órás munkahetek sokaságát, de erre mondjuk, hogy valakinek hivatása van és nem munkája.
- Hogyan lett ebből egyházi iskola?
- A Miskolc-Felsővárosi gyülekezet tagjaként láttam azt az emberfeletti munkát, amit a tiszteletes úrék véghezvittek a templomépítésben. Az ő küzdelmük párhuzamosan folyt a miénkkel. Egyébként Miskolc városának egyetlen olyan temploma sincs, amely olyan zseniális közösségi tér lenne, mint ez. Az együttgondolkodásban hamar kiderült, hogy van közös utunk, közös érdekünk. A bővülés – az iskoláé és a gyülekezeté. Ennek legjobb és legtermészetesebb módja a gyülekezetnek a saját iskoláját, az iskolának a saját gyülekezetét bővíteni. Ez a legtermészetesebb módja a közösségi értékrendszer kialakításának. Mi ugyan megtaláltuk a közösségünket, azokat a családokat, akik bennünket választottak, de a kicsi iskolánkkal egy nagyobb közösségi háttér nélkül olyanok voltunk, mint egy kis ladik a háborgó tengeren. Most, hogy egy nagyobb közösséghez tartozunk, akár apróbb, hétköznapi kérdéseink megoldása is könnyebben megy.
- Miért jó a református egyháznak, hogy köze lehet egy művészeti iskolához?
- Ehhez végig kell gondolni az átalakulás eseményeit. Összehívtuk a szülői fórumot, a diákfórumot, bemutattam tiszteletes urat, elmondtuk az elképzeléseinket. Úgy fejeztük be a fórumot, hogy egyetlen ellenszavazat nem volt arra nézve, hogy egyházi iskolává alakuljunk. Ez pedig azt mutatja, amit egyébként is így gondolok, hogy a társadalmunkban van egy hatalmas igény, egy belső késztetés a közösségek újraépítésére. Hiányérzetünk van, és az emberek szeretnének egymás felé fordulni. Amikor félénk próbálkozással eljöttek a szülők az első istentiszteletre, és megtapasztalták, hogy közösen éneklünk, átment az a több évszázados liturgiai hagyomány, az az érték, amit másként nagyon nehezen tudott volna az egyház eljuttatni ezekhez a családokhoz. Most már azzal találkozom, hogy sok szülő büszkeséggel gondol arra, hogy a gyermeke egyházi iskolába jár. Persze vannak olyan dolgok, amivel nem tudnak azonosulni, de tiszteletes úr karizmatikus egyéniségével nagyon sokat tett a gátak ledöntéséért. Ő tudja, hogy nem lehet teljesíthetetlen elvárásokat támasztani egyházként, és az igényeket és elvárásokat igazítani kell a családok életéhez.
- Milyen örömei, sikerei vannak?
- A legnagyobb sikernek azt élem meg, amikor egy iskolai kudarcokkal teli gyermek kerül a mi iskolánkba, lehajtott fejjel jön, esetleg egy szubkulturális stílust képviselve, nem néz a felnőtt szemébe, inkább eltakarja a szemét az öltözékével vagy a hajával, és ez a gyerek rövid idő múlva képes beszélgetni, a szemembe nézni és mosolyogni. A mai világban sajnos már egyre kevesebb egészséges család van. Esetenként olyan alapvető dolgok hiányoznak, hogy nem ülnek otthon egy asztalhoz, inkább a tévé előtt fotelban esznek, itt az iskolában azonban együtt étkeznek a tanárokkal, közben beszélgetnek, és megtanulják, hogyan kell.
Szívesen hallgattam volna tovább az Igazgató Urat, de tudtam, hogy hosszabb nem lehetek: két oldalam lesz. Jó lett volna hallani a gyermekekről, a további jó példákról. Helyette álljon itt annyi: aki többet szeretne tudni, „járjon utána”. Ez ugyanis olyan iskola, ahol a vendéget is szeretettel látják.
A beszélgetést készítette és szerkesztette: Barnóczki Anita