Ennek a gyülekezetnek volt ő 42 éven át pásztora. Pásztori munkája nem azzal kezdődött, hogy beült egy gyülekezet parókiájára és vezette tovább a gyülekezetet, mert ez a gyülekezet ő előtte nem volt, és nem volt sem temploma, sem parókiája. Ez a gyülekezet Kóris Lajos lelkész munkájával jött a napvilágra és született meg. Az 1950-es évek folyamán kezdett ennek a gyülekezetnek az alapításán fáradozni, és pedig olyan időkben, amikor a politikai hatalom célja az egyház szétszórása volt, nem pedig a gyűjtése. Ő ezzel mit sem törődve vállalta ennek a gyülekezetépítő munkának minden terhét és áldozatát. Látogatott, hívogatott, de mindenekelőtt evangelizált. Sporttelepen, romos épületekben húzódott meg a kicsiny nyájjal, és haladt lépésről lépésre a gyűjtés és alapítás fáradtságos és küzdelmes munkájában, hatalmas ellenerőkkel küzdve.

Amikor már a gyülekezet 1953-ban megvolt, hiányzott az a hely, ahol letelepedhetett volna, és otthona lehetett volna. De hiszen ebben az időben templomot építeni nem lehetett. Sikerült elérnie, hogy egy sima lakóház építésére engedélyt kapott, azzal a kikötéssel, hogy ez csak belül lehet imaház jellegű, de kívül többet, mint egy családi ház nem mutathat. És a ház megépült az ötvenes években, hogy 1961-ben a gyülekezet birtokba vehesse. Igen finom érzékkel tervezte meg az építő lelkész ennek a háznak a belső kialakítását, hogy a gyülekezet otthonosnak érezze és otthon érezhesse magát benne. Nem voltak templomra emlékeztető ablakai, de nem volt tornya és harangja sem. Majd későbben az utód kapott erre lehetőséget, hogy ablakait kicserélve a templom jellegét külsőleg is megadhassa az épületnek, sőt haranglábat is felhúzhasson mellé, melyben harangok is lehetnek. Ez csak 2008-ban történt meg. De Kóris Lajos 1989-ben már nyugdíjba ment, és gyülekezetéért aggódva, rá vigyázva utódot is maga választott dr. Szathmáry Sándorné személyében, aki férjével egyetértésben gondozza azt a gyülekezetet. Előd és utód között soha súrlódás nem volt, és Kóris Lajos továbbra is otthon volt a gyülekezetében és szolgált minden alkalommal, ha erre lehetőség nyílt.

De ki is volt Kóris Lajos, mint lelkész. Először is szenvedélyes igehirdető, aki Krisztust prédikálta, és a kegyelem evangéliumát, a bűnbocsánat üzenetét kiemelve hirdette az üdvösség útját, és építette a gyülekezet közösségét. Gondosan készült szolgálataira és azokat le is írta. Nyitottsággal figyelte a világ eseményeit, és a gyülekezetet arra tanította, hogy ebben a világban éljen, és ezt a világot Krisztusban szeresse. Bölcsen mutatott utat a legnehezebb időkben is arra, hogyan lehet a hitben megőrizni az evangéliumot minden szélsőségtől. Tanítása nemcsak a gyülekezetet érte el, de az egész egyházmegyében ismerték, mint az egyházmegye főjegyzőjét arról, hogy a teológia berkeiben is nagy jártasságot mutat, és a fiatalabb nemzedék számára világos, útmutató előadásokat tartott. Amikor 1989-ben nyugdíjba ment, és esperese a szolgálattól felmentette, ilyen szavakkal értékelte hosszú évtizedes munkáját.

„Megköszönöm, hogy mindvégig példaadó volt az igei fegyelem és hűséges sáfárság gyakorlásában. Fél évszázados működésének gazdag tapasztalataiból leckét vehettünk mindnyájan, és ezt mindig rokonszenves atyai és testvéri módon nyújtotta. Ezzel nagyban hozzájárult a Teológiáról kikerült fiatalabb lelkésznemzedékek utóképzéséhez, egyházmegyei közösségünkbe való beilleszkedéséhez. Tudakozódó felelősséggel hordozván küldetését, nehezebb időkben is keresztyén hitünk józanságával és bölcsességével megajándékozottan mutatta a járható utat, a kegyelem útját, amiért is Urunké, Istenünkké legyen a dicsőség!”

Istené legyen a dicsőség életéért és szolgálatáért, így búcsúzott tőle családja és gyülekezete. „Az igaznak emlékezete áldott”.

Dr. Szathmáry Sándorné