Kondó Község Önkormányzatának Képviselő-testülete egy emléktáblát készíttetett az évfordulóra, melynek leleplezésére s az azt követő hálaadó istentiszteletre gyűltek össze a hívek. A táblaavatás előtt felidézték Várady József alakját, aki az itt élő embereknek egyszerűen csak tisztelendő bácsi volt. Aki ugyanolyan szeretettel ment az óvodások közé, mint amilyen figyelemmel oktatta a konfirmációra készülőket arra, hogy mit jelent reformátusnak lenni. Beszélgetett az emberekkel, meglátogatta a betegeket a kórházban és az otthonukban, keresztelt, esketett, temetett. Tette a dolgát. Mindezt majd öt évtizeden keresztül. Sokaknak segített a faluban, és nem várt érte köszönetet. Rengeteg napot áldozott az életéből arra, hogy támogatókat keressen az új parókia felépítéséhez vagy a templom felújításához. Nemcsak lelkipásztoruk volt, hanem nagy tudású ember, aki az ország református templomairól írt könyveivel maradandót alkotott. Szívvel-lélekkel kondói volt. A falu minden lakóját családtagnak tekintette, békességre, egymás szeretetére kérte az itt élőket, s nagyon szerette volna, ha többen keresik fel vasárnaponként az Isten házát.
Az emlékező szavakat a márványtábla megkoszorúzása, a Harica Dalkör éneke, majd a hálaadó istentisztelet követte, melyen Gazda István, a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye esperese hirdette az igét. Igehirdetés után a hittanos gyerekek énekeltek Szabó Tünde hitoktató vezetésével, majd Kuttor Diána kántor, énekművész adta elő a 345. dicséretet, végül Tőzsér Gyuláné gondnokasszony mondott köszönetet a megjelenteknek. Ezt követően Várady József sírjánál Kardos Katalin előadóművész, radostyáni presbiter szavalta el Rab Zsuzsa Őrtornyaink című versét, melyet a költőnő Várady Józsefnek írt a Tiszáninneni református templomok című könyvébe. Az ünnepség végén a kondói református gyülekezet szeretetvendégségre hívta az egybegyűlteket a Községháza nagytermébe. A terített asztal mellett tovább folytatódott az emlékezés a néhai lelkipásztorra a családtagokkal, ismerősökkel, a gyülekezetek tagjaival.
Szép délután volt. Szomorú, de szép. Várady József lelkipásztor emléktáblája ott áll ezentúl szeretett temploma bejáratánál, s megőrzi az ő emlékét a következő nemzedék számára is. Hisz olyan ember volt, aki nyomot hagyott. Nemcsak láthatót, kézzelfoghatót, hanem nyomot hagyott a lelkünkben is. Minden alkalmat megragadott, hogy tanítson bennünket. Kondóról írt könyvét így fejezte be:
„De egyház tagjai és község lakói! Becsüljük meg mindazt, amit Isten rövid földi életünk idejére nekünk adott! Szeressük őt, egymást és azt, ami itt van körülöttünk, amiben élünk. Szeressük, óvjuk a természetet, ha kivágunk egy fát, ültessünk is helyette! Csak akkor remélhetjük, hogy gyermekeinknek, unokáinknak legalább minden olyan jó lesz, mint nekünk volt. Nekem pedig bocsássatok meg, hogy fényképezőgépet és tollat vettem kezembe, melyekkel a világ e kicsiny pontjáról ezt a most kezetekbe került könyvet elkészítettem. A munka befejezve, Istené legyen a dicsőség!"