Reményik Sándor a szivárványról írja Radnaborbereken, 1922 júliusában:

Minden lélekben van egy kis szivárvány,

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,

Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -

Ennek a hídnak hídpillére nincsen,

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.

Az Isten, aki a szívekbe lát.

Ennek az idézetnek több aktualitása van. Az egyik, hogy tisztában vagyok azzal: Isten a szívekbe lát, tehát nem mondhatok akármit.

A másik, hogy Zergi Gábor számomra istenbizonyíték abban az értelemben, hogy működik a lebocsátott csapóhíd, melyet Isten tart és azon átjöhet egy más lélek.

Ezt a lélek átjövetelt nevezem most kapcsolatnak.

Ez mutatkozott meg számomra teológusként, amikor első prédikációi terjedtek. Úgy, hogy fel kellett figyelni a tekintélyre, amely azt hitelessé tette és a tartalomra. Pedig voltak tanáraink, voltak prédikációk. De a Zergi Gábor-féle prédikáció egyszerű, logikus és érthető volt, s üzenetet hordozott.

Leendő apósomként is működött Zergi Gábor lelkében a csapóhíd, melyen közlekedni lehetett. Nem kellett nagyon eladni magam. Tudtam: van akkora hite, hogy olyannak fogad el, amilyen vagyok, és ez kapcsolatteremtő erő, mely lehetővé teszi a lélek járását embertől emberig. Ez az érzésem akkor sem változott, amikor belőle após, belőlem pedig vő lett egy olyan összefüggésben, melyhez felesége is hozzátartozott.

Férjként Zergi Gábor számomra olyan volt hihetetlen alázatával, tárgyilagosságával, melyet csak az Isten által tartott híd tarthat fenn, produkálhat és tehet képessé kapcsolatra, a lélek átjárására.

Apaként is figyeltem gyermekeivel való kapcsolatát. Sokszor volt az az érzésem, hogy: Na, ilyen apa belőlem nem lesz soha. Már tudom, ez a szülő gyermek kapcsolat is csak a szivárvány által fémjelzett szövetség jegyében létezik.

Lelkipásztorként azt láttam benne, hogy milyen a lelkipásztor és gyülekezet szövetsége. Amelyben van mérce. Még a pincében is. Ebben a szövetségben értéke volt körülötte az embernek, a munkának, és áldás volt az Isten által teremtett világ minden darabja, ami arra adatott, hogy azzal éljen az ember és gazdagodjon, ne beszűküljön az élet.

Hihetetlen volt számomra a felsőbbséghez való viszonya. Ezt a kapcsolatrendszerét soha nem az elvtelenség határozta meg. Nem volt kritikátlan, de soha nem csak valami ellen emelt szót, hanem valakiért. Legyen az a hivatal hordozója, akiről soha nem mondott le, hanem azért harcolt, hogy Isten ügye csorbát ne szenvedjen.

A szivárvány színeit tükröző emlékezésem utolsó színe hadd csillanjon fel közös tanítói munkánk felidézésében. Úgy álltunk a diákok elé exegézis órákon, hogy ott az Isten országának mikrokozmosza jelent meg. Ezt tükrözte a vizsga pillanata. Mindannyian vizsgáztunk, és valamennyien egy Isten által uralt szférában mozogtunk. Ahol a másik nem a számonkérés tárgya, hanem testvér, akiben az emberre tekintettel kell lenni. Ezért persze felelős is. Csak annyira, amennyire tőle elvárható.

Hogy tőlem mi várható el ebben a pillanatban, az megítélés kérdése. De azt szerettem volna, hogy az emlékezés mindannyiunk lelkében a szivárványra hívja fel a figyelmet, hogy legyenek onnan lenyíló csapóhidak minden pillanatban, egy más lélek számára, hogy az közlekedhessen, és nyilvánvalóvá legyen kapcsolatrendszereinkben: Ennek a hídnak hídpillére nincsen. Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát.

Ha ebben az emlékezésben a híd erősödik, és a Lélek jár, akkor annak van értelme.

De csak akkor.