A szépséges Zemplénben járva, hazafelé, feleségemmel betértünk hozzá Mádra. Arcszíne nyugtalanná tett bennünket, ám ő megnyugtatott, járt orvosnál - az „nem talált semmit". Ezzel szemben Klárika másnap este meghalt.

Régi barátság fűzött hozzá. Húgom, feleségem is dóczisták voltak, utóbbi még osztálytársa is. Értettem hát, ha lobogott benne iskolája lelki-szellemi igényessége. Ez csak fokozódott azáltal, hogy Zergi Gábor hitvese lett. Mellette adva volt az emelkedett, biblikusan tiszta, lelket adó légkör. Amikor özvegyen maradt, változatlanul tovább élt benne ez a lelkiség. Testi gyöngeségében is töretlen maradt hite, alázata, önkritikus és kritikus humora - a hitványt hitványnak, a tartalmasat értékesnek minősítő ítélete. Talán az is formálta, hogy egyetemi diplomával általános iskolában volt kénytelen tanítani. Megszokhatta, bárhol legyünk is, a legjobbat és legtöbbet kell adnunk! Ezért tudott idősen is konstruktív anya s nagymama lenni.

Utaltam előbb hitvestársára. Megvallom, Klárikát én rajta keresztül is szemléltem. A „nagy időkben" vele együtt szolgálhattam a Debrecen-Mester utcai gyülekezetben. Berényi József volt a lelkipásztor, Zergi Gábor a segédlelkész, s magam a teológus kántor. Akik ismerik önkritikus egyéniségemet, nem értik félre, ha így mondom: nem rossz összeállítás! - Ezt soha nem feledtem, s örömet adott, ha ezt a lelket tovább élni láttam Mádon vagy a debreceni Teológián vagy akár a Nagytemplomban is.

Nem ritka találkozásainknál örültünk ez egy lélekből fakadó közös látásunknak. Így is tekintünk utána. Így néztünk a híres mádi szőlőhegyek alján nyíló sírjára - bizonyosan tudva: akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Rm 14,8)

Debrecen, 2009. szeptember 23.

Sepsy Károly