„Október a refomáció(nk) hónapja"

Néhány héttel ezelőtt, egy nagyobb borítékot hozott a postás a varbói parókiára, egy plakátot, amelyet sokan láthatnak ezekben a napokban, a felirata a következő: „OKTÓBER A REFORMÁCIÓ HÓNAPJA". Tudom, sok helyen efelett csak elsiklunk, vannak olyan gyülekezetek, ahol ez kikerül a hirdetőtáblára, aztán megtartjuk a 31.-ei istentiszteleti alkalmakat, ezt is letudtuk. Megvolt ez az ünnep is, még talán el is jöttek, két temető között szaladva a híveink, és ennyi, nincs tovább. De mi lenne, ha ennek a plakátnak a feliratát kiegészítenénk két betűvel, és így hirdetnénk magunkat ebben az esztendőben: „OKTÓBER A REFOMÁCIÓNK HÓNAPJA". Mennyivel másabban zárnánk ezt az ünnepet, ha valóban mindannyiunkban változást hozna ez a hónap, s nem csak a hónap lenne különleges, hanem mi magunk változnánk meg ez idő alatt.

Bizony a reformáció nem 1517. október 31-én indult, hanem egy kicsit korábban, akkor, amikor Isten az Ő Igéje és Szentlelke által Luther Mártont megkereste, és hitre jutatta.  A középkori sötétségből, a búcsúcéduláktól, a római templomlátogatásokból, s a bűntől való rettegéstől Luther Márton eljutott oda, amit az Énekeskönyvünk 292. dicséretében énekelhetünk: „Jer Krisztus népe nagy vígan..." Ez az ember felszabadult és egy teljesen új fejezet kezdődött az életében.  Azután jött a többi reformátor, őket is megérintette Istenünk. Majd elindult a hit terjedése, az emberek megtértek, új életre jutottak.

Ha a jelenben reformációról beszélünk, akkor első renden a mi saját egyéni reformációnkra, megtérésünkre kell gondolnunk.  Adná Isten, hogy a 2009. esztendő októbere valóban a REFORMÁCIÓNK HÓNAPJA LENNE, és valóban mindannyiunk szívébe megtérést hozna. Én hiszem, hogy egyházunk, gyülekezeteink jövőjének a kulcsa ebben van, de egy kissé kijjebb is tekinthetünk.  Azt is mondhatjuk, hogy országunk, nemzetünk jövője is ez.  Ha az egyén változik, akkor a gyülekezeteink és a társadalom is változik.

Egyszerű falusi lelkipásztorként szolgálnom kell a lehető leglelkiismeretesebben, tudva azt, hogy én csak egy kicsiny eszköz vagyok a nagy Mester kezében. Lehet, hogy életlen, lehet, hogy ügyetlen, de a Mester kezében vagyok, aki képes engem használni. De mindez igaz minden olvasóra, egyházunk minden tagjára, hogy ha Isten kezében vagyunk, akkor akármilyen alkalmatlanok vagyunk is, Ő képes bennünket jóra használni, s velünk elérni célját. Egy katolikus testvérünk mondta egyszer, hogy ő nem más, mint a Jó Pásztornak a pulikutyája, a Mester csak füttyent, és ő megy, végzi a dolgát, egyszer - egyszer ügyetlenül, ide - oda futkosva, de hallja a füttyöt, megy és cselekszik.

Ha nekem, egy faluban szolgáló lelkipásztornak felteszik azt a kérdést, hogy miért teszem, amit teszek, azt válaszolom, hogy jó KÉZBEN vagyok, és engem Isten csak eszközként használ, az Ő kegyelméből elvégzett munkákért hálás vagyok, és örvendezek a műve felett. Szeretek pulikutya lenni, hallani a füttyöt (az Ő Igéjét), és annak engedelmeskedni.

Ha megújulásról gondolkodunk, akkor nem tehetjük azt másképpen, minthogy egyfajta jövőképet készítünk. Ha a kép alkotása közben csak emberi gondolataink vannak előttünk, akkor kétségbeesés lesz a vége. Látjuk egyházunknak, nemzetünknek a helyzetét, s ha csak egy kicsit is belegondolunk a jövendőbe, akkor elkeseredünk. Gyülekezeteink gyengülnek, egyre több támadás éri egyházunkat kívülről, mind lélekben, mind számban, anyagiakban csak fogyunk.

A varbói gyülekezet 1809-ben templomot kezdett építeni, a templomépítés oka az volt, hogy a parókia kertjében lévő fatemplom kicsinynek bizonyult. Döntöttek az akkori varbóiak, hogy a „patak partján" egy nagyobb és szebb templomot építenek. Ebben a templomban 300 ülőhely készült el, akkor körülbelül ennyi volt a falu lakossága. Ma négyszer annyian laknak itt, s örvendezünk annak, ha templom negyede megtelik. Mindez emberileg nézve nem fog változni, hanem inkább egyre kevesebben leszünk.

200 esztendővel később, saját erőnkből nemhogy templomot nem tudnánk építeni, hanem a felújítása, a fenntartása is gondokat okoz. Ez természetesen elkeserítő, s emberi megoldásokat nem is kereshetünk. Mégis reménnyel tölt el, hogy ebben a faluban legalább vannak olyanok, akikért lehet küzdeni. Itt lakik 1000 ember, akik Luther Mártonhoz hasonlóan megtérhetnek, s remélem, hogy ehhez eszköz lehetek Isten kezében. Mert ha az emberek szíve Istenhez fordul, akkor a templom is megtelik, és ha a templom megtelik, akkor idővel maga az épület is megújul. Imádkozva várom a reformációnk hónapját, s hiszem, hogy mindez megtörténik. Lesz egyszer tele templom Varbón, sőt minden kicsiny faluban. Mindebben nekünk, eszközöknek jól kell végezni feladatunkat, legyünk akár lelkipásztorok, gondnokok, presbiterek, vagy egyszerű gyülekezeti tagok. Mind életünkkel, mind szavainkkal szüntelenül a Mesterre kell mutatnunk.

Valami olyan van előttünk, mint ami Pál apostol előtt volt. Neki ígérete volt arra nézve, hogy eljut Rómába, és ott bizonyságot fog tenni Jézus Krisztusról. Nekünk is van ígéretünk. Azt tudjuk, hogy merre, hová tartunk, de tudnunk kell azt is, hogy az út megtétele közben sok minden történhet. Mert jöhet hajótörés, kígyómarás, de a jó cél felé tartunk. Nem szabad elfeledni, hogy Istenünk képes olyanokat felhasználni az ígéret beteljesítésére, akikre nem is számítunk. Talán Pál sem gondolta, hogy katonák fogják, rabként kimenekíteni Jeruzsálemből, és viszik Rómába. Isten az Ő céljait minden esetben érvényre viszi, csak lehet, egy kicsit másképpen.

Bízzunk abban, hogy egyházunkban, nemzetünk életében eljön a reformáció hónapja, s ez nem csak egy ünnep lesz, hanem valóságos Istenhez fordulás, mindannyiunk életében.

Gere Gábor József

varbói lelkipásztor

A szórványokról

1. Szórvány-ország, szórvány-egyház

Magyarországon a 2001-es népszámlálás adatai szerint 10.198.315 lakos élt 3135 településen. (Forrás: www.nepszamlalas2001.hu. A létszámadatoknál mindig a teljes református lakosság száma szerepel („a csecsemőtől a haldoklóig"), és nem csak az egyháztagok.) Ez településenként 3252 fő átlagot jelent. Közismert tény azonban, hogy Magyarországon a lakosság a települések szempontjából nagyon aránytalanul oszlik meg. A településeknek 13,8%-án (732 településen) lakik a lakosság 74,6%-a (7,6 millió fő), míg 2703 településen (86,2%) a „maradék" 25,4% (2,6 millió lakos). Egyházi viszonylatban ez úgy jelenik meg, hogy egyedül Debrecenben, a 17 gyülekezetben több református van (81.583 fő), mint az ország 2050 településén összesen. Egy másik példa erre: Budapesten és a környező nagyobb helységekben, mindössze 25 településen lakik kb. 300 ezer református lélek. Ugyanennyi lakik összesen 1109 olyan településen, ahol legalább 70 református lélek él, tehát lehet(ne) valamilyen hitélet, egyházi jelenlét. Egyházunk tehát sok kicsi, és kevés nagy gyülekezetből áll. (Még egy statisztikai adat a szétszórtság jellemzésére: területileg Magyarországnak alig tizenketted részén (8,5%-án) vannak többségben a reformátusok, míg több mint a felén (50,1%-án) legalább 10-szeres kisebbségben vannak.) Gyülekezeti „alulnézetből" pedig ez a következőket jelenti: istentiszteleteink jelentős részét már nem vagy még nem ideális körülmények között tartjuk:

-  Nem ideális időpontban (vasárnap de. 10 óra), hanem kora reggel, ebéd után, esetleg szombaton stb.

-  Nem ideális gyakorisággal (minden vasárnap), hanem kéthetente, havonta, csak az ünnepek előtt vagy másnapján stb.

-  Nem ideális létszámban, hanem alig pár embernek.

-  Nem ideális helyszínen, hanem hidegben, harangzúgás és orgonaszó nélkül, rossz levegőjű helyiségekben.

-  Nem ideális „hangulatban", hiszen ilyenkor gyakran a lelkész is fáradt, és a gyülekezet sem hasonlít a „boldog násznéphez".

(Ilyen szempontból „szórvány-szerű" helyzetnek tartom azt is, amikor egy több mint 3000 református lelket számláló, 3 lelkészt alkalmazó „nagy" gyülekezetben 1 fő jön el pünkösdi úrvacsorai előkészítő bűnbánati alkalomra.) Külön téma lehetne még, hogy érdekes módon a görög diaspora kifejezés magyar fordítása, az „elvetés" egyaránt hordozza a jelentés negatív és pozitív értelmezését. Sokban közös, és sokban más azoknak a szórványoknak az esete, amelyekben már, vagy amelyekben még nem felel meg a helyzet az elképzelt mércéknek. Ezek alapján megállapítható, hogy a szórvány-helyzet sokkal jellemzőbb egyházunkra, mintsem azt gondolnánk, istentiszteleteink jelentős része szórvány-jellegű és lelkészeink nagy része szórvány-lelkésznek is tekinthető. Már pedig ez a helyzet annyira eltér az ideálistól, hogy külön kategóriát jelent, külön figyelmet, felkészülést és támogatást érdemel.

2. A szórvány is Isten országa

Mind az „elmélet", mind a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberi racionalitáson felülemelkedve az isteni „Logosz" alkalmasnak találja a szórványokat arra, hogy ott Isten országa, vagyis szeretete és hatalma egyaránt megjelenjen. Egyrészt - szeretete - azért, mert a szórvány „Isten szívügye". Sorolhatnánk a bibliai példákat arról, hogy az elveszett, a kicsi, a beteg, a gyenge, az egyetlen is milyen fontos:

-  Az elveszett juh pásztora nem tud nyugovóra térni, amíg az az egy azt várja, hogy valaki a megmentésére induljon.

-  Az elveszett drachma gazdája nem tud a meglévőkkel ékeskedni, ha csak egy is hiányzik közülük.

-  Gondoljunk a bethesdai betegre: milyen csodálatos élménye lehetett, hogy Jézus őt a magányos, beteg, elesett és egyre reménytelenebb voltában elment hozzá és segített rajta.

-  Talán a legnagyszerűbb hivatkozás, hogy az első Karácsonykor a Megváltó - talán Jeruzsálem helyett?  - a kis Betlehemben is „meg tudott születni".

Isten ereje pedig kifejezetten „szívesen" válik láthatóvá a szórványokban. A bibliai Dávid és Góliát történettől a mai napig sorolhatnánk a bizonyosságokat, amikor újra és újra rácsodálkozhattunk erre: Jézus a győztes! Neki lehetséges az, ami „szerintünk" lehetetlen, reménytelen, menthetetlen. Jó példa erre a baranyai elnéptelenedett gyülekezetek esete. Ezeket a gyülekezeteket belülről és kívülről is már sokszor „leírták", olyanokat megállapítva pl. az 1980-as években, hogy „az üres templom már nem szent hely". Az ottaniak azonban Kákicsi Kiss Géza nyomán „vállalkoztak valami lehetetlenre", és Baranyában azóta sem szűnt meg sehol az istentisztelet, templomok újultak meg, iskolák alakultak, élnek a gyülekezetek.

3. Lehetőségek

A mustármag példáját gyakran felismerhetjük az egyháztörténelemben: amikor valami nagy változás azzal kezdődött, hogy először csak egyetlen valaki elkezdett hinni és engedelmeskedni. És a kicsi mentette meg a többieket.

Néhány mai példa erre, hogyan történhetnek meg a kis gyülekezetekben nagy dolgok.

-  Van olyan gyülekezet (691 lélek), ahonnét néhány év alatt 7-en végezték el a Teológiát, és lettek lelkésszé.

-  Van olyan kis gyülekezet (220 lélek), ahol - a „szimpatizánsokkal" együtt - 195-en fizetnek egyházfenntartói járulékot.

-  Van olyan kis gyülekezet (185 lélek), ahol ha az egyházfenntartói járulék és a templomi perselypénz összegét elosztjuk az összes református számával, akkor az éves átlag rendre meghaladja az 5000.- Ft-ot.

-  Van olyan kis gyülekezet (79 lélek), ahol olyan lelkesedéssel gerjedtek fel a templomépítésre, hogy nagyrészt szeretet-munkával, 10 milliós imaházat építettek.

-  Egy másik kis településen a reformátusok aránya csak 7,4%. A református lelkész felhívására, a kárpátaljai árvízi segély-akcióban mégis összegyűlt 900 zsák ruha, több mázsa élelmiszer és kb. 300 ezer forint; amit egy kárpátaljai református település kapott.

-  Gyakori példa, hogy kis gyülekezetekben milyen nagy az istentiszteletek látogatottsága, általában 30-40%, nagy ünnepeken 70-80%.

-  Bizony, sok nagy templomban megirigyelnék, ha hallanák, hogy egy-egy kis helyen, amikor az év nagy ünnepére megtelik a templom, milyen erővel zeng az ének.

-  Jó példa az összefogásra a Dél-Balatoni Regionális Együttműködés, amelyben szinte haldokló gyülekezetek nem csak kitartanak, hanem egymást segítve irigylésre méltó dolgokat tudnak megvalósítani.

Ezeket a csodálatos eredményeket pedig érdemes lenne jó példaként felmutatni, hogy a „nagyokat" is bátorítsa és lelkesítse.

Három kívánság

A fentiek alapján összegezhetjük, hogy a szórványok nem csak Egyházunk múltjának a részei, de jelenében is nagy szerepük van, és a jövőnkhöz is hozzá kell, hogy tartozzanak. Jó lenne ehhez elérnünk, hogy Egyházunkban a szórvány-ügy külön figyelmet kaphasson:

1. Készüljön egy részletes és őszinte felmérés arról, milyen is a valós helyzet.

2. A szórványlelkészek és a szórványgyülekezetek mind szakmailag, mind anyagilag komolyabb és szervezettebb támogatást kapjanak.

3. Jó lenne a teológushallgatókat már tanulmányaik alatt fellelkesíteni és felkészíteni erre a szép szolgálatra.

Kósa István lelkipásztor

Szank

MRE - jövőkép?

Az Egyházunk jövőjére irányuló kérdést számos nézőpontból feltehetjük. Megvizsgálhatjuk a múltat s keresve az önmagunkkal való történeti azonosság, a folytonosság lehetőségeit, megpróbáljuk onnan kiindulva meghúzni a jövőbe mutató irányvonalakat. Megkísérelhetjük, hogy a tudományok által feltételezett közeli, és a számunkra kijelentett eszkatologikus jövő felől gondolkozunk el feladatainkon. Most azonban, miután leginkább társadalomkutató vagyok, a jelen folyamataiból szeretnék kiindulni, s az itt körvonalazódó kihívásokra próbálok válaszolni.

A jelen egyik alapvető kérdése, hogy egy plurális társadalomban hogyan van jelen az egyházunk. Meglátásom szerint túlságosan zárt szubkultúra lettünk, s éppen ezért kérdéses, hogy megvan-e a képességünk a valós problémák felfedezésére. Ennek a kérdésnek csupán két aspektusára szeretnék rámutatni. Először: teológiai képzésünk a 19. század öröksége, zárt tárgyfelosztása és a tárgyak határainak merev kijelölése gyakorlatilag lehetetlenné teszi azt, hogy a teológia - eredeti hivatásához híven - az evangélium üzenetét a jelen kor és társadalom viszonyaira válaszolva, sok szempontot egyszerre érvényesítve fogalmazza meg. Így azok az eszközök és érzékenységek, melyeket ez a képzés ad, illetve kialakít, kevéssé alkalmasak feladatuk betöltésére. Egyházunk társadalma folyamatosan és radikálisan átalakul. A reformátusok több mint 60%-a városon él, s a községekben élő gyülekezetek egyre inkább elöregednek. Egyre kevesebb azoknak a településeknek a száma, melyekben a reformátusok többségben vannak, s a gyülekezetek jelentős része lényegében szórvány. Az egyháztagság foglalkozási szerkezete is megváltozik, az értelmiségiek és vezetők aránya egyre magasabb.

Mindez elkerülhetetlenül egy újfajta vallásosság, illetve református öntudat kialakulását eredményezi, melynek két fontos jellemzője van. Egyfelől az európai keresztyénségre egyébként is jellemző kisebbségtudat mellett egyfajta szórványtudat és -lelkiség is rányomja bélyegét. Ezt csak súlyosbítja a magyar reformátusság jelentős részének etnikai-nemzeti szórványhelyzete. Másfelől ebben az újfajta vallásosságban egyre meghatározóbb az értelmiségiek mások felé nyitottabb, párbeszédre és kompromisszumokra készebb szemlélete. Ez a vallásosság mind felekezeti, mind evangéliumi tekintetben bizonytalan. Mint azt számos felmérés kimutatta, a magukat egyháziasan reformátusnak vallók között is magas azok száma, akik nem olvasnak Bibliát, nem járnak templomba, nem hisznek egy személyes Isten létezésében, vallásosságuk pedig csak nagyon nehezen különböztethető meg a más felekezetűek vallásosságától.

A legutóbbi népszámláláskor 1,6 millió ember vallotta magát reformátusnak. Ebből 1 millióról semmit sem tudunk, nem jelennek meg a gyülekezetekben. A többieket sem ismerjük sokkal jobban, nincsenek róluk adataink, személyes tudásunk is csak töredékükről van. Gyakorlati teológiánk, stratégiáink azonban mégis erre a töredékre és ezekre a töredékes ismeretekre épülnek. De hogyan érjük el, tudjuk megszólítani, gondozni az ezekre kifejlesztett eszközökkel a többieket? Meg tudjuk-e szólítani a szappanoperákon edzett közönséget? Van-e üzenetünk az értelmiség számára? Egyáltalán: merjük-e kockáztatni megszokott eszköztárunk, kommunikációnk megváltoztatását, azért az 1 millióért? Másodszor: gyülekezeti munkánk, közösségi szerveződésünk jellege is egy olyan társadalomképhez kötődik, mely lassan a múlté. A parókiális rendszer ugyanis olyan társadalmat feltételez, melyben az egy adott helyen, egy településen élő emberek élet- és munkaközösséget alkotnak, és kapcsolatrendszerük is inkább a településen belülre koncentrálódik. Ennek a közösségi formának része, illetve sokszor szervezője a vallási közösség - legyen az egy vagy több felekezetű. Mai társadalmunk azonban nem így szerveződik. A közösségek egyre kevésbé kötődnek egyértelműen kijelölhető területekhez, határaik egyre inkább elmosódnak - köszönhetően pl. az ingázásnak -, az emberek kapcsolathálózata egyre kiterjedtebb, s átnyúlik a reálisból az internet virtuális terébe is. A társadalmi, politikai vagy munkaközösséghez való tartozás egyre bizonytalanabb, az efféle kötődések fellazulnak, ideiglenessé válnak, s egyre több ember él sajátos, újnomád életet. A lakóhely szabad megválasztása, a szabad orvos- és iskolaválasztás után a szabad lelkész- és gyülekezetválasztás is az ember alapvető jogai illetve elvárásai közé tartozik. Ezekkel a társadalmi folyamatokkal és elvárásokkal nehezen fér össze a rögzített határokkal rendelkező gyülekezet és a területileg illetékes lelkész koncepciója.

Ha a társadalmi közösségek szerveződésének meghatározó elve az emberek kapcsolathálózata, talán érdemes volna átgondolni, hogy miként szervezhetők meg, illetve át gyülekezeteink is ennek az elvnek a mentén. Mi több, hogyan szervezhetők úgy gyülekezeteink, hogy maguk is ilyen kapcsolathálók meghatározó csomópontjai legyenek?

Nagy Károly Zsolt

Sárospatak