Érdeklődésem egyházunk mai kihívásai iránt nagyon életszerűen formálódott. Meghatározóan járult ehhez hozzá, hogy teológia tanulmányaimat az 1991-ben újra induló Sárospataki Református Teológiai Akadémia első évfolyamában kezdtem, ahol 1998-ban szereztem lelkészi diplomát. A sárospataki teológia 20. századi történelme is alátámasztja azokat a problémákat, amelyekről dolgozatom szól. Elsősorban arra a történelmi tényre gondolok, amely a teológia 1951-es kényszerbezárását jelentette, ugyanis ez a döntés a kommunista ideológiát kiszolgáló egyházvezetés érdekeit szolgálta. Az újraindulás időszakában, az úgynevezett rendszerváltást követően a pataki teológiának számos külső és belső kihívással kellett szembesülnie csakúgy, mint a Magyarországi Református Egyház egészének. Az egyház egy meglehetősen ambivalens helyzetben találta magát, amelyben kulcsfontosságúvá vált, hogy készen áll-e a közelmúltjával (1948-1989) való szembesülésre úgy is, hogy nevén nevezi azokat a tévtanításokat, amelyek az akkori egyház hivatalos teológiáját jelentették. Ebben a kiélezett időszakban is szükségessé vált az egyházról alkotott képünk olyan meghatározása, amelyben a „folt és ránc nélküli egyház" efézusi levél szerinti leírásának értelmezése és feszültsége alapvetően járulhat hozzá a problémákkal való őszinte szembenézéshez.

Meggyőződésem, hogy az én nemzedékem egy különösen is fontos időszakban kezdte és végzi szolgálatát az egyházban, amely a felelősségnek olyan terhét is jelenti, melyben bizonyos kérdések feltevése megkerülhetetlen. Arra is rá kellett döbbennem, hogy ebben a felelősségben csak az idősebb generációkkal közösen érhetünk el eredményeket. Közösen kell feltárnunk azokat a problémákat, amelyek a Magyarországi Református Egyház 20. századi történelmének hányattatott időszakát jellemezték, és amelyek sok tekintetben a jelenben is ránk maradtak mint megoldásra váró örökség.

A tanulmány a rendszerváltás utáni Magyarországi Református Egyház ekkléziológiai kihívásait úgy jellemzi és elemzi, hogy rendszerező paradigmául a Krisztus utáni negyedik századi donatista mozgalom meghatározó teológiai elemeit hívja segítségül, melyeknek kiváltképpen is fontos üzenetük van a mai egyházunk számára. A magyar helyzet párhuzamba állítása az első jelentős egyházszakadással (donatista) egy szélesebb spektrumú teológiai értékelést tesz lehetővé, és részben olyan történelmi távlatot is jelent, ami mindenképpen kívánatos egy ilyen elemző feltárásnál.

A donatizmus mint szakadár egyházi mozgalom a diokleciánuszi keresztyénüldözéseket követően (303-305) vált jelentőssé az északnyugat-afrikai térségben, és ezt a szerepét egészen a hetedik századig, a mohamedán invázióig fenntartotta. A donatista mozgalom hosszú fennállása során számos összetett teológiai probléma merült fel a Katolikus Egyházzal való vitában. Északnyugat-Afrika keresztyénségének negyedik századi egyháztani megoldásai sok esetben nem voltak a szélsőségektől sem mentesek, és befolyással voltak és vannak az egyház történetére egészen napjainkig. Alapvető teológiai megfontolások mentén rajzolódott meg az egyház természete és képe olyan szorongattatott helyzetben, amikor a keresztyénséggel való ellenséges szembenállás vagy éppen az üldözés volt a jellemző. A donatista-katolikus vitában az ekkléziológia fő kérdései kerültek előtérbe, amelyek a keresztyén egyház szentségének és egyetemességének függvényében kívántak rávilágítani az egyház lényegére mint a Krisztus teste, annak egyetemes és lokális színterén. A fő probléma az alábbi rövid kérdésben összegezhető: Hol az igaz egyház? - amely időről-időre felmerülő kérdéssé vált, kikövezve ezzel az egyháztani kihívások útját.

A dolgozat az alábbi témakörök felosztása szerint mélyíti el egyházunk kihívásainak megértését, párhuzamba állítva azt a 4. és 5. századi keresztyénség életével:

1) A hatalom nyomása alatt a hit konfrontációban vagy kompromisszumokban juttatható-e leginkább kifejezésre? A hívők a bátorság és mártíromság útját választjáke, vagy inkább az alkalmazkodás és belátás ösvényeit? Ezeknél és ehhez hasonló kérdéseknél az üldözés utáni helyzet rendezéséhez és az előrehaladáshoz a bűnbánat teológiájának érvényre juttatása szükséges.

2) A szentség és elkülönülés problémájánál az egyházban mindig fontos kérdésként vetődik fel: Mi az egység értelmezésének legmegfelelőbb meghatározása? Milyen szerepet tulajdoníthatunk a tradíciónak ebben a kérdésben? Hogyan lehet az egyház egyszerre a Krisztus (egyetemes) teste és otthona egy adott helyen lakók közösségének, például egy nemzetnek? Lehet-e a konfliktus olyan kulcsfontosságú elem, amely meghatározza az egyház természetét? Az egyházvezetés teológiai kérdései döntően befolyásolják a lehetséges válaszokat.

3) Az egyház és állam, valamint az egyház és társadalom főbb kérdései. Milyen kapcsolat van a Krisztus testeként értelmezett egyház és a társadalom között? Hogyan viszonyulhat a pásztori szolgálat megfelelően a világban jelenlevő kollektív bűnhöz? Mi a keresztyének feladata a különböző társadalmak struktúráiban? Az egyház feladata-e a társadalom átformálása, vagy sokkal inkább egy alternatív társadalom kialakítása a cél? Hogyan segíthet a keresztyén önértelmezés az egyháznak valóban egyház lenni úgy, hogy a keresztyének egy adott államnak a polgárai is?

4) Milyen szerepe van a nemzeti hovatartozásnak az ekkléziológián belül különösen is akkor, amikor egy nemzet egy idegen hatalom elnyomását szenvedi el? Milyen mértékben hozható kapcsolatba a nemzeti önazonosság a keresztyén identitással?

A tanulmány következtetései az előbb felvázolt kérdésekre nézve röviden az alábbiak szerint összegezhetők. A donatista tényezők szerepe az 1989/90-es fordulatot követően alapvetően három fő területen segíthet megérteni a Magyarországi Református Egyház egyháztani helyzetét és kihívásait: 1) Az egyház önértelmezésében, amely nem hagyhatja figyelmen kívül egzisztenciális valóságának lényegét, az Úr Jézus Krisztust. Ennek során az egyház látható valósága nem korlátozódik csupán a környezet lehetőségeire és elvárásaira. 2) Konkrét történeti helyzetben, ahol konkrét hitvallási szituáció jöhet létre, amelyben az egyháznak számot kell adni Urának. 3) Az egyházi konszenzusra nézve az Evangélium központi üzenetének meghatározásában.

Ezek a főbb témakörök óhatatlanul is az egyház egységére, szentségére, és az egyház és a nemzeti identitás összefüggéseire irányítják a figyelmünket, és szembesítenek bennünket azokkal a nehézségekkel, amelyekkel találkozunk.

Az egyházat csak úgy „láthatjuk" folt és ránc nélkülinek, ha az egyházban szerzett olykor negatív tapasztalataink közepette is, nyitottak maradunk a Szentháromság egy Isten iránt, aki eljött közénk Fiában az Úr Jézus Krisztusban.

Dr. Füsti-Molnár Szilveszter