A hagyományok a balatonszárszói konferenciatelephez kötötték ezt a rendezvényt, de ebben az évben szakítottunk ezzel a helyszínnel, és az ország legkisebb falujába, Szanticskára látogattunk el. Ebben a faluban kevesebben voltak az ott lakók, mint ahányan mi magunk voltunk. Érdekes tapasztalat volt ez is... A hét témája az emmausi úton kísérte el a tanítványokat. A reggeli áhítat után mindig a test táplálása következett, majd pedig az egyetemisták szétröppentek kisebb csoportokra és a jelenlévő lelkészek vezetésével ezekben a kis közösségekben elemezték a reggelit követő felvezetésben hallottakat, és forgatták lelkükben az aznapi igeversek mondanivalóját.

Úgy tűnhet, hogy Szanticska mindentől olyan messze van, hogy ott aztán nem lehet semmit sem csinálni. Ez az egyik oldalról igaz is, hiszen pontosan azért választottuk ezt a települést, hogy lehetőleg minél messzebb legyünk a megszokott helyektől, ahol talán kevésbé tudunk arra koncentrálni, amiért idejöttünk. A másik oldalról ez egyáltalán nem igaz, hiszen minden délutánra jutott valami olyan program, amire mindannyian örömmel emlékezünk. Volt kirándulás, túra, a környékbeli nevezetességeket is megtekintettük, és persze kézműveskedtünk is. Az egyetemista hét zárása sem lehetett más, mint egy istentisztelet, amit a közösség keresztyén megélésének csúcsa zárt az úrvacsorai közösséggel.

Mindenkinek öröm volt jelen lenni ezen a héten. Nem csupán a táj szépsége vagy a programok miatt, hanem azért is, mert közösségben lehettünk egymással, és a hitünk is épülhetett. Épültünk Isten ismeretében egymás hite által. Épültünk a csendben, a különböző szimbólumok, a játékok és feladatok által. Talán mi is felismertük az úton velünk együtt haladó Jézust... és talán abból is megértettünk valamit, hogy hogyan lehetséges nem szem elől vesztenünk Őt...

Az összeállítást készítette:

Turcsik Ferenc

egyetemi lelkész (Miskolc)