ereményi Géza A tanítványok című filmben megadja a választ, és így a nézőben röviddel később megfogalmazódik a kérdés: valóban, hogyan lehetséges, hogy a még zajló háború napjaiban kidolgozták és elkezdték az 1945-ös földosztást?

A válasz persze egyszerű: Magyary Zoltán és kutatócsoportja az Egyetemen még a háború előtt felmérte a földbirtokokat és meghatározta az új birtokpolitika szempontrendszerét.

Azóta is motoszkál bennem a kérdés: milyen tendenciák, milyen erővonalak készítették elő az iskolák államosítását?

Az utókor már látja, hogy az államosítás a kommunista diktatúra erőszakos műve, több helyen brutális félelemkeltéssel, másutt a gyűlöletre épített propagandával verték keresztül akaratukat. A kortárs források igyekeztek inkább társadalmi igényként és konszenzusként feltüntetni az iskolarendszer átalakítását.

Az államosításnak nevezett folyamat során - úgy tűnik, több, párhuzamosan zajló és ható folyamat összegződött.

E folyamatok között a hosszú távú folyamatok sorába tartozik az államiasítás: az állam irányító beavatkozása az oktatásügybe (iskolafenntartás, tankötelezettség, iskolarendszer átszervezése), az iskolareformok, a szekularizációs folyamatok és az új ideológiai-hatalmi rendszer kiépítése.

Az állam beavatkozása a közoktatásba nehezen értelmezhető az államegyház keretei között. Ezért talán a Ratio Educationis felvilágosult abszolutista iskolareformját tekinthetjük kezdőpontnak. Mária Terézia már korábban, 1769-ben deklarálta az uralkodó legfőbb rendelkezési és felügyeleti jogát az oktatásügy felett, amikor a nagyszombati katolikus egyetemet királyi egyetemmé nyilvánította. A Ratio Educationis úgy nyilvánította ki az állami irányítás és felügyelet jogát, hogy az egyházi intézmények fenntartásában nem vállalt érdemi részt. Az iskolák szervezésében (alapítás, fenntartás) a földesúri segítség jelentős maradt.

Az 1868. évi népoktatási törvény már mások számára is lehetővé, (egyházi iskola hiányában) az önkormányzatok számára pedig kötelezővé tette a népoktatás megszervezést. Az önkormányzatok kaphattak államsegélyt, az egyházak 1907-ig nem. Ekkor az ún. „lex Apponyi" rendelkezett arról, hogy ahol az egyházközségek és községek nem tudják az elvárt díjat fizetni a felekezeti iskolák tanítói számára, ott igénybe vehetik az állami kiegészítést.

A két világháború között a kistelepülések egyházi iskoláinak tanítói mind államsegélyben részesültek. Törvényesen előírt fizetésük 50-90%-át személyenként igényelte az illetékes egyházközség vezetője az állami tanügyi hatóságtól. (A fizetés egy kis részét tette ki az illetményföld, szolgálati lakás, kert.)

Az állami népiskolai oktatási részvétel változása nyomon követhető a 1899. és 1947. évi adatokat összehasonlítva. Az ortodox iskolák számának drasztikus csökkenése a trianoni békediktátum következménye lehet, a zsidó iskolák számának tragikus megfogyatkozása a vészkorszak (valamint nem tisztázott mértékben a kivándorlás) - hatása. Az állami iskolák aránya szembetűnően emelkedett. Mivel nincs olyan adatunk, hogy az állami iskolák csak a trianoni határok között szerveződtek volna korábban, a jelenséget az magyarázhatja, hogy 1900 után új iskola túlnyomó részben állami iskolaként szerveződött - nyilván kiemelt szerepe volt Klebelsberg iskolaépítési programjának. Iskolaátadásról is tudunk.

Az adatsor egyébként még egy másik problémára is irányítja a figyelmünket. A hivatalos oktatáspolitika a mai alapfokú iskolarendszert is elaprózottnak tartja: 2007-ben 3418 általános iskolai feladatellátási helyet regisztráltak Magyarországon. (Igaz, más generációs összetételek között, de a népesség 1949-ben 9,2 millió fő volt, 2007-ben 10,0 millió fő volt.)

Az 1920-as években megkezdődött infrastruktúra-fejlesztést az alapfokú oktatás tartalmi fejlesztése követte (figyeljünk a sorrendre!). Már 1928-ban kezdeményezték a 6 osztályos népiskola 8 évfolyamosra bővítését, amit az 1940. évi 20. törvény kötelezőként rendelt el. Az átalakulás a háborús évek alatt is folytatódott, de az iskolák nagyobb része osztatlan iskola maradt.

A tankötelezettség első, gyenge formáját az 1806-os (II.) Ratio Educationis mondta ki. Ha egy fiú vagy leány nem járt rendszeresen iskolába, pedig kellő közelségben van iskola, akkor szülejét meg kell fenyíteni. Az 1868-as népoktatási törvény szerint 6-12 éves korig az elemi népiskolába, 15 éves korig az ismétlő iskolába kellett járni A tanköteles kort 1940-ben 14 évre növelték.

A II. világháború végén azonban néhány hónap alatt kidolgozták az általános iskola új rendszerét. Az átalakításról Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöki rendelete döntött (1945. aug. 16.). A reformot még a választott országgyűlés összeülése előtt jóváhagyták.

Mészáros István rámutat, hogy az átalakításnak társadalmi-politikai indíttatása volt, nem pedig pedagógiai. A jó szándékú (?) ideológiai elképzelések győztek a realitások fölött. Az ígéretek szerint egységes, minden társadalmi réteg számára azonos szintű oktatást biztosító rendszer jön létre. Kovács Máté szerint „valóban demokratikus lehetőség." A reform lényegi eleme a szaktárgyi / szaktanári oktatás bevezetése volt. Ezt a városokban, polgári iskolák átszervezésével és a nyolc évfolyamos gimnáziumok leépítésével lehetett teljesíteni. Azaz a kistelepülési általános iskolák hátránya gyakorlatilag a startvonalról adódik.

Az egyházakkal nem tárgyaltak a továbbfejlesztésről, és az egyházak nem tiltakoztak az általános iskola bevezetése ellen. „Ennek feltételezett okai: iskolafenntartási joguk nem csorbult; a tanterv anyaga minden tekintetben elfogadható volt számukra; az átalakítást hosszabb időre tervezték, addig, amíg az egyes iskolák átállításának feltételei megteremtődnek; jelentős anyagi segítségre számítottak az államtól az ígéretek alapján."

Németh László viszont így érvel az általános iskola ellen: „egész másképp érdeklődik, gyúl, tanul, aki előtte áll a serdülésnek, mint aki utána. Alsóbb és felsőbb fokú oktatás között a természetes határ a tizenkét év". Az általános iskolának nincs olyan háttérintézménye, ahol a lemaradó diákokat a saját lehetőségeik szerint oktathatják. A középiskolára kevés a négy év. Így az általános iskola nem éri el társadalmi célját - írja Németh László.

Az állam szerepe a tankönyvkiadásban is erősödött. Az Országos Köznevelési Tanács Tankönyvi Bizottsága 1945-ben 1208 tankönyvet vizsgált felül, ebből 194 kötetet engedélyezett változatlan használatra, 344-et átdolgozás után lehetett kiadni; 670 kötetet kivontak a forgalomból. (Megjegyezzük, hogy a református egyházi főhatóság által benyújtott 92 tankönyvből csak 20%-os volt az elutasítási arány az országos 55%-kal szemben.)

1946-ban az MKP már azt követelte: „kötelezővé kell tenni az összes iskolákban - beleértve az egyházi iskolákat is - az egységes, állam által kiadott tankönyvek használatát". Az állami tankönyvkiadást a papírhiány és az infláció késleltette. A Vallás- és Közoktatáügyi Minisztérium 1947-ben már törvényjavaslatot dolgozott ki, miszerint a hittankönyvek kivételével csak a VKM által kiadott tankönyvek használhatóak valamennyi iskolában. A javaslatot nem fogadták el, a helyette kiadott miniszteri rendelet az egyházi iskolákat kivéve határozta meg az állami tankönyvek használatának kötelezettségét.

Összefoglalva: az államosítás előzményeként az állam irányító szerepe egyre nőtt a közoktatás területén; az állami iskolák aránya nőtt; a tanköteleskor kitágítása és a két egymásra torlódó átszervezés (8 évfolyamos népiskola, majd általános iskola), illetve a háborús válság valamint az új rendszer társadalompolitikai ideológiája készítették elő az államosítást. Ehhez társult az általános gazdasági válság, a hiperinfláció, amely az alapítványi jellegű forrásokat és bázist elértéktelenítette; a földbirtok-viszonyok átalakítása és egy iskolafinanszírozási válság.

Az államiasítás folyamata tehát fokozatosan és elkerülhetetlenül kiterjedt; de csak politikai érdekekkel magyarázható, hogy az államosítás éppen úgy valósult meg, ahogyan az megtörtént.

Keresztury Dezső kultuszminisztersége idején még tárgyalások folytak arról, hogy - elsősorban a kistelepüléseken - a felekezeti iskolák összevonásával általános iskolát hoznak létre. Ortutay Gyula 1947 márciusától lett oktatási miniszter, ekkor már az érvelés inkább az MKP (Magyar Kommunista Párt) propagandáját tükrözte.

Ezek az évek a keserűkoalíciós évek. A megszálló szovjet hadsereg támogatásával egy kisebbségi párt egyre több területen érvényesítette akaratát, sakkban tartva a legerősebb kormánypártot - és ebben a kettős párttagsággal rendelkező kisgazdák komoly segítséget jelentettek.

Az iskolák államosítása már a XIX. században felmerült. A Tanácsköztársaság (Kommün) el is rendelte, de bukása után nem hatályosult. 1945 után újra felmerült a kérdés, de a vitákat csak a politikai szféra radikális lépései döntötték el.

Ortutay Gyula 1948. május 15-én számolt be arról, hogy az előző napi Minisztertanács elrendelte a tárgyalásokat az iskolák államosításáról. Harminckét nap múlva elfogadták a törvényt.

A légkört Ortutay Gyula mondata jelzi: „Ha ellenállásba ütközünk, ha lelki terrorral és félrevezető izgatással próbálják megtéveszteni népünket, ha harcolni kezdenek a magyar népi demokrácia és az ifjúság alapvető érdekei, jogai ellen, akkor természetesen azt is tapasztalni fogják, hogy a demokráciának nem csak türelme, hanem eltökéltsége is van."

A Szociáldemokrata Párt 1948. áprilisában még az egyházi iskolák elsorvadását tervezte, az új, vonzó állami általános iskola elterjedésével. A pártfúzióval létrejött MDP (Magyar Dolgozók Pártja) június 14-én követelte „a demokratikus nevelés egységének biztosítására... a tanügyigazgatás egységességét és korszerű reformját, az egyházi iskolák államosítását, az egyház hitoktatási jogának és a papnevelő iskolák egyházi jellegének csorbítása nélkül."

Közben megindultak az egyeztetések az egyházakkal. A római katolikus egyház részéről Mindszenthy József esztergomi érsek május 24-én kinyilvánította, hogy készek a tárgyalásokra, de nem az iskolák államosításáról, hanem a korábbi sérelmek kezeléséről (egyesületek, cenzúra, napilap).

A Magyarországi Református Egyház és az állam között egy Megegyezés körvonalazódott, az állam és egyház viszonyáról. A református egyház képviselői részt vettek egy első egyeztető megbeszélésen. A tárgyalás emlékeztetőjének egy rövid részlete:

„Dr. Papp Ferenc (konventi tanügyi előadó): ...Viszont a Tiszántúlon egymillió református lakik és csak egy gimnázium maradna...

Ortutay Gyula, vallás- és közoktatási miniszter: Tovább nem tudunk most menni."

A református egyház ígéretet tett arra, hogy a kérdést illetékes egyházi testületei a legrövidebb időn belül tárgyalják. Ennek dátuma június 2-3, és június 14 volt. Ehhez képest a Minisztertanács május 28-i döntése nyomán a Szabad Nép másnap megjelentette, hogy „a kormánybizottság és a református egyház között létrejött a békés megegyezés az iskolák államosításáról".

A hírek hatására megerősödött az állami propaganda és a civil társadalom talán utolsó bástyáinak (egyházi iskolák szülői közösségei) önvédelme.

A közvélemény úgy látta, hogy az iskolák államosítására társadalmi igény mutatkozik. A mára ismertté vált dokumentumok viszont arról tanúskodnak, hogy egy előkészített propaganda-akcióról van szó. Rákosi Mátyás 1948. április 15-én vetette fel a katolikus egyház elleni kampányharcot, mely az iskolák államosítását is magában foglalja.

A tervezett intézkedések közül néhány: az újjáépített iskolák állami iskolák lesznek. Az állami támogatás oly módon adható az egyházi iskoláknak, hogy állami pedagógusokat kölcsönöznek számunkra. Az egyházi iskolaszék jogköre csökken, az igazgatóé megnő. A református és evangélikus egyháznak az eddiginél nagyobb juttatást kell adni, de 20 év alatt e támogatás teljesen megszűnik.

Az MKP Értelmiségi Osztálya május 5-én javaslatot tett az államosítás időpontjára: a szorgalmi idő végén, de július 1-én már az állami fizetést folyósítsák. Teljes titoktartással kiválasztottak 4460 igazgatót, havonta hajtották végre a személycseréket. Az elsős beíratások időpontját szeptemberre halasztották.

Az MKP Propaganda Osztály is azt hangoztatta: az államosítás „jó a szülőknek, jó a tanulóknak és jó a tanítóknak. Az iskola nem csak demokratikus, hanem olcsó, jobb lesz /egységes tankönyv biztosítva.../ A tanítónak jó, mert anyagi helyzete javul, kiszolgáltatottsága megszűnik."

Az MKP Szervezési Osztály figyelme kiterjedt arra, hogy államosítás helyett demokratikus iskolareformról beszéljenek. Parasztasszonyokat, népszerű orvosokat kellett megnyerni. A helyi nagygazdákat megfélemlíteni tervezték és szembeállítani a pappal. A jelentések szerint valódi hadjáratok folytak a vidéki településeken. „Pécsen az egyetemisták leagitálták az összes iskolákat".

Ennek eredményeképpen gyárak, üzemek dolgozói, helyi önkormányzati képviselőtestületek, nemzeti bizottságok stb. nyilatkozatokban követelték az iskolák államosítását. 150.000 vasmunkás, 60.000 textilmunkás, a soproni nagygyűlésen 15.000 résztvevő kérte a magyar közoktatás azonnali államosítását.

Szülői értekezleteken egy-egy előre felbérelt/felkért/beépített szülő közvetítette a propagandaszöveget. A tantestületekben ugyanezt a feladatot egy-egy pedagógus látta el. A parasztság számára brossúrát nyomtattak, amelyben elmagyarázták, hogy az iskolák államosításának „óriási jelentősége van a parasztság felemelkedése szempontjából." A Magyar Demokratikus Nőszövetség a szülőkhöz intézett levélben igyekezett meggyőzni a szülőket arról, hogy az állami iskola az ő érdekük is. A Propagandaosztály könnyen skandálható jelszavakat írt: „Tied a föld, tied a gyár - legyen tiéd az iskola is." Filmek készültek az állami iskola dicséretéről, amelyeket elsősorban a falvakba vittek.

Aki még ezek után is az államosítás ellen szót emelt, annak könnyen állásvesztés, internálás, népbíróság elé állítás vagy vagyonelkobzás járt.

„Falujáró pedagógusok" a helyi párttitkár kíséretében végiglátogatták az iskolákat, a pedagógusok panaszait párt-utasításra kikérdezték, hogy majd ígéretet tehessenek a sérelmek rendezésére. Eközben már a jövő kádereit is kinézték maguknak. Ügyeltek arra, hogy az iskolák hibáiért ne a tanító legyen a felelős. Szociális juttatásokat és magasabb bért ígértek. Az egyház ellen igyekeztek (még jobban) hangolni a pedagógusokat: „Az egyház nem hogy új iskolákat nem tud építeni, de a meglévőket sem tudja fenntartani, nem tud elegendő fizetést biztosítani a tanítóknak, a klerikális reakcióra nem lehet az új nemzedék nevelését bízni." A Pedagógus Szakszervezet - a kommunista párt befolyása alatt álló szervezet - nagy médianyilvánossággal nagygyűlést szervezett. Vidéki felekezeti tanítók szép számban voltak a résztvevők között.

Komlói pedagógusoktól érkezett levél: „A kormány szüntesse meg azokat a terrorisztikus módszereket, melyeket egyes egyházi funkcionáriusok a gyerekekkel, a szülőkkel és a tanítókkal szemben alkalmaznak."

Való igaz, hogy a felekezeti iskolák pedagógusainak egy része aktívan támogatta az államosítást. Ebben a megszédítő propagandának éppúgy szerepe volt, mint a helyi fenntartóval vagy egyházi személyekkel való eseti konfliktusoknak. Sokan úgy gondolták, kisebb konfliktust jelent a messzi államnak engedelmeskedni, mint pl. a helyi presbitériumnak.

Valóban súlyos anyagi gondok gyötörték a felekezeti iskolákat. Akik az egyházat vádolták, azt elhallgatták, hogy éppen az állam és párt intézkedései miatt vált fizetésképtelenné az egyház, és hogy helyenként a lelkészek saját javadalmukról mondtak le azért, hogy meg tudják tartani az iskolákat.

És valljuk be - mert ugyan nem ez volt a jellemző, de előfordult -, egyes helyeken az egyházközség vezetői valóban nem tudtak okosan együttműködni az iskolával, vagy megfelelően élni a rájuk bízott hatalommal.

A vallásszabadság hívei levelekkel, petíciókkal, gyűlésekkel próbálkoztak. „Miniszter úr ... ne a tanárok és a tanítók akarata szerint döntsön, hanem tessék megkérdezni a szülőket, mert csak ez felel meg a népi demokráciának. Káros lenne a szülők megkérdezése nélküli határozattal a nép nyugalmát felborítani, mert a felekezeti iskolák államosításába belenyugodni nem fogunk" - írták Békésről. Máriagyüdön százezres katolikus nagygyűlésről írtak tiltakozást: „Valótlan az az állítás, hogy az egyházi iskolák államosítása nem sérti a vallásszabadságot... Gyermekeink vallásos neveléséhez hozzátartozik a hit- és erkölcstan tanításán kívül az egész iskola nevelő munkájának vallásos szelleműsége..."

A katolikus egyház körlevélben tiltotta az egyházi személyek, szerzetesek állami iskolában való állásvállalást. Ezt a többség nélkülözések árán is megtartotta.

A megosztó taktika bizonyos eredményeket ért el. 1948 tavaszán adataink szerint elsősorban a római katolikus iskolák szülői köre tiltakozott aktívan. Ennek a magyarázata az lehet, hogy a katolikus egyház pontosan érzékelte az ellene indított támadást. A református presbitériumok már korábban deklarálták elkötelezettségüket az iskola megtartása mellett. A sajtóból ismert volt (az a manipuláció), hogy a református egyház tárgyalásokat folytat az iskolák átadásáról. A helyi gyülekezetek kivártak, illetve a Zsinatnak küldték be állásfoglalásukat: egy hét alatt 403 gyülekezet (kb. 30%). Egy vélemény sem támogatta az átadást. Azt is látnunk kell, hogy a református iskolák fenntartói a helyi gyülekezetek voltak, a fenntartás kimerítette tartalékaikat, várták, mi lesz az állami segítség.

A hatalomnak ürügyül jött a pócspetri ügy. Június 3-án az esti litánia után a római katolikus hívek iskolájuk védelmében, énekelve a községháza elé vonultak. Tisztázhatatlan körülmények között riasztólövés dördült el, majd egy rendőr puskája elsült és - mint a rendszerváltás után bizonyítani lehetett - halálra sebezte magát a rendőrt. Ezért a rögtönítélő bíróság Asztalos János plébánost szándékos emberölés bűntettében való felbujtói bűnrészesség miatt, Királyfalvi (Kremper) Miklós községi segédjegyzőt szándékos emberölés bűntette miatt nyolc napon belül halálra ítélte. Koncepciós per volt - és bevallottan figyelmeztetésnek szánták.

Ennek árnyékában elhalványult a soproni oszlatás. Mintegy kétezer főt kergettek szét levegőbe adott sorozatlövésekkel - miután a tűzoltók vízágyúi kifogytak.

1948. június 11-én miniszterelnöki utasítást juttattak el minden területi főigazgatósághoz, mely szerint az egyházi fenntartású óvodák, iskolák, a velük kapcsolatos kollégiumok és más intézmények épületeit, berendezéseit, felszereléseit és egyéb vagyonát az 1948. január 1-jei állapotoknak megfelelően „zár alá kell venni, s azokat elidegeníteni nem szabad."

Az államosítási törvény tárgyalását előre hozták, megrövidítették. A vita részletes elemzése meghaladja e cikk kereteit.

A kormánypárti hozzászólók Mindszenthy József esztergomi érsekre hárították a felelősséget. Érvelésük szerint a felekezeti torzsalkodások miatt nem lehetett modernizálni a népiskolát. Az iskolák demokratikus szemléletét várták el, és úgy vélték, az elfogadott törvény eredményeképpen őszre új tankönyvek adhatóak ki.

A valóság ezzel szemben az, hogy az oktatási rendszer a korban adott tanügyirányítással is egységes volt. Az egyházi iskolák haladás- és demokráciaellenessége csak vád volt: a világnézeti diktatúrát éppen az államosítás teremtette meg. Az egyházi szervek sok helyütt létrehozták a nyolcosztályos általános iskolát. Az osztatlan törpeiskolák problémáit pedig nem oldotta meg az államosítás.

Az ellenzéki szónokok hozzászólását - kiváltképp Slachta Margit szavait - a Dolgozók Pártjának képviselői gúnyosan szétordították és (bocsánat) szétröhögték.

230 igen, 63 nem szavazattal az országgyűlés elfogadta az 1948. évi XXXIII. törvényt a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvételéről. Ezek után a képviselők felállva tapsoltak, elénekelték a Himnuszt. Slachta Margit ülve maradt.

A következményekről csak néhány - református vonatkozású adat.

Államosításra került 2 kisdedóvó, 1024 elemi iskola, 4 tanítóképző, 14 polgári iskola, 17 gimnázium, 3 gazdasági szakközépiskola, 1 felsőkereskedelmi iskola, 1 jogakadémia, 2 teológiai akadémia.

Az állam ígérete szerint 4 református kollégiumban összesen 12 oktatási intézmény maradt volna (pl. gimnázium, líceum, tanítóképző). Ezek többségét később az egyház „önként" ajánlotta fel az államnak. Református kézben egy gimnázium és 2 teológiai akadémia maradt 1952-től - a négy évvel korábbinak 0,75%-a.

Az iskolák teljes felszereltséggel kerültek át. Példaként a Kiskunhalasi Református Kollégium Gimnáziumának leltára:

Július 1-től az igazgatókat utódjuk lecserélt kulcsokkal várta. Az ígéretek ellenére a nevelőtestületeket pártszempontok szerint tisztogatni kezdték.

Az államosítás tehát nagy politikai vihart kiváltó esemény volt, sokaknak fájdalmas. A legnyugtalanítóbb kérdésünk azonban pedagógusként is, lelkészként is: azoknak az embereknek, képviselőknek, helyi vezetőknek, akik agitáltak az egyházi iskolák ellen, legalább fele - kétharmada egykor maga is egyházi iskolában tanult. Gyermekkora, ifjúkora, alapvető élményei, önmeghatározása, identitása mind a (történetesen egyházi) iskolához kötődött.

Mi történt hát valójában?

Márkus Gábor