Gazda István esperes igehirdetésének középpontjában a tűz hármas bibliai szimbóluma állt. Beszélt a tűzről mint megpróbáltatásról, az égből alászállt és mindent felemésztő tüzet követő halk, szelíd isteni szóról, mely erőt ad az újrakezdéshez, és az Isten és népe közötti élő kapcsolatot jelképező oltártűzről, melynek soha nem volt szabad kialudnia.
A gyülekezet kórusa, Czinke Sándorné Tarsoly Eszter lelkipásztor vezetésével, többek között külön erre az alkalomra, ismerős dallamra írt énekkel fejezte ki háláját a Mindenhatónak. Barnóczky Jánosné történelemtanár gondosan összegyűjtötte és rövid előadásba foglalta az 1858-as események részleteit. Tanulságos volt ez az előadás a jelenlévő hallgatóságnak, és az lehet mindnyájunk számára is. Érdemes ugyanis az újjáépítés összefogásában igazi emberi és közösségi értékekre rácsodálkozni: ezért adjuk közre az előadást.
Mi is történt azon a másfél századdal ezelőtti reggelen? Pontosan nem tudjuk. Erre vonatkozó írásos feljegyzések nincsenek, csak a szájhagyomány őrizte meg szomorú emlékét. Magának a tűznek a keletkezését háromféle történet őrzi, amelyek lényegüket tekintve hasonlóak.
Az első változatot akkor hallottam, amikor a szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot. Eszerint a tüzet egy kutyával játszadozó gyerek okozta a Tóvégben. A gyerek csóvát kötött a kutya farkára, és azt meggyújtotta. A kutya a szalmakazalba menekült, ami rögtön lángra kapott. Azon az áprilisi reggelen nagyon erős északi szél fújt, s így vitte a tüzet a falu felé, ahol a szalmatetős házak sorra kigyulladtak.
Egy másik változatot az aggteleki falusétát vezető túravezetők brosúrájából olvastam „A nagy faluégés mondája" címmel. Néhai Bódis Istvánné Tarczali Vilma néni mesélte el, ahogy ő is sokszor hallhatta az idősebbektől. A történet így szól: „A tó végénél volt egy szalmásház, abba lakott egy család. Aztán a kutya mindég ott feküdt a sparhét alatt. Hát rakták a tüzet, oszt beleszóródott a tűz a kutyának a szőrébe. A kutya meg kivitte a törekesbe, belehempergőzött a szalmába meg a szénatakarmányba. Kigyúlt a szalma, meg a törekes is. Nagy vihar keletkezett, s az egész falu leégett. Csupán három ház maradt meg ott a tóparton. Minden a tűz martaléka lett, akkor égett le a templom is."
A harmadik lehetséges variációt a Bódis Istvánné Irmuska néni által összegyűjtött és lejegyzett anyagban így olvashatjuk: „1858. április 20-án kora tavaszi reggelre ébredtek az emberek. Erős szélvihar sodort végig a falun. A falu lakói igyekeztek az állatokat megetetni, megitatni, majd visszahúzódtak a házaikba. A szél elemi erővel tombolt, felkapta, sodorta, ami elé került. A falu végén, a Tóvégben álltak a pásztorházak szerényen, faravásos falazattal, szalmatetővel. Ezekben laktak a pásztorok, a csordás, gulyás, kondás a családjaikkal. A pásztorok is bosszankodtak, mert már hajtani kellett volna az állatokat. A kondás el is indult hajtani, az öreg csordás meg etetni készült a villás szarvú, magyar szürke bikákat. Szokása szerint elővette a miska-pipáját, kereste a dohányzacskóját, és elővette tűzcsiholó eszközeit is: a taplót, a kovát és az acélt. De hiába csiholt az öreg, a tapló nem fogott tüzet. Mérges lett, mert még a nagybundájú kutyája is odaült a lábára bolhászkodni. A rossz taplót elhajintotta, másikat keresett helyette. De már nem volt idő csiholni, mert az elhajintott taplót felkapta a szél, és a kutya bundájába sodorta, ahol az szelet kapva meggyulladt. A kutya üvöltve szaladt az udvaron lévő szénakazalba, mely azonnal lángra kapott. Szaladt a csordás is, verte a tüzet rossz ujjasával, de a szél már messze vitte a tüzet, a pernyét, s lángba borult az egész falu. Az öreg csordás eltűnt, a második teberben találtak rá sírva. Félig hóttan hozták haza, s csak később vallotta be, hogy ő okozta a tüzet. Az emberek nem bántották, hiszen azzal már úgysem segíthettek semmin."
Ez tehát a három történet, amelyek szerint talán abban biztosak lehetünk, hogy valamilyen emberi figyelmetlenség miatt egy kutya okozta a tüzet, a tűz a Tóvégből indult ki, s az akkor tomboló rettenetes szélvihar okozta a falu pusztulását.
1858. augusztusára a Református Egyházmegye kijelölt egyházmegyei gyűlést tervezett Aggteleken. A tűzvész okozta rombolás miatt azonban a gyűlést nem tudtát megtartani, így a helyszín megismerésére és az esettel kapcsolatos tudósítások írására egy vizsgálóbizottságot küldtek a faluba. A bizottság által készített jegyzőkönyv így ír a látottakról: „Aggtelek porrá égvén 1858. április 20-án. Az ide kiküldött küldöttség szörnyű romlásról számolhat be. Torony fedele, templom, paplak, minden épületek, még a cserépzsindelyes kőkamara is, az iskola, a melléképületek, úrasztali szent készletek, s évkönyvek, anyakönyvek odalettek. 120 épületből 1 maradt meg." Rövid, tömör tudósítás egy falu pusztulásáról. Csakhogy e mögött emberi tragédiák, szörnyű kétségbeesés, kilátástalanság húzódik meg. Porig égett otthonok, jajongó emberek, akiknek azt hinnénk, a lelke is kiégett.
Valóban nehezen indult újra az élet, de Réthy József segédlelkész, Diószegi Sámuel tanító, és az akkori falusi bíró igyekeztek lelket önteni az emberekbe. Összehívták a férfiakat, asszonyokat és kérték, legyenek egymás segítségére, vegyék számba, kinek mennyi veremben tárolt vetőmagja maradt. Nemcsak a vermekben tárolt gabonára számíthattak az emberek, sorra nyúltak a segítő kezek máshonnan is. Báró Ragályi Gyula földbirtokos vetőmagot ajándékozott, s engedélyezte, hogy a falut körülvevő erdejéből fát vághassanak az újjáépítéshez.
A közeli falvak, Imola, Kánó, Kelemér és Trízs is adtak vetőmagot. Az imolai és trízsi asszonyok még kender- és lenmagot is juttattak. Kapott a falu lisztet, babot, szalonnát és kukoricát is. Mindezek, megfelelően beosztva sokat jelentettek a túlélés, a megmaradás szempontjából.
Lassan hozzákezdtek a házak újjáépítéséhez is. Fát adott az erdő, építésre alkalmas kő volt a Tóhegyen, s a mészégetés tudományát is ismerték. Vájkot a falu végén lévő agyagos területen tudtak hányni.
A templom építése azonban lassan haladt. 1861-ben láttak hozzá, és még 1867-ben is gyűjtést rendeztek a magyar orvosok és természetvizsgálók nagygyűlésén. Az általuk adományozott 200 forint nagyban hozzájárult, hogy elkészülhettek a padok, a karzat, s szép, kazettás, festett mennyezetet is kapott a templom az újjáépítés során.
Sokat köszönhet a falu Baksay Dánielnek is, aki 1864-től lett egyházközségünk papja, s 53 éven keresztül hűséggel szolgálta az aggteleki gyülekezetet.
A gyűjtés folyamatos volt. A Pesten élő, rozsnyói születésű Pákh Albert újságíró sorozatosan írta Aggtelek megsegítésére buzdító cikkeit. Így érkezett: 17 forint az Óbudai Hajógyár Magyar Iparosok dalárdájától 46 forint 18 krajcár a Pelsőci Műkedvelők színielőadásainak bevételéből.
Tárgyi adományok is érkeztek. Egressy Gábor, a Pesti Magyar Színház tagja egy úrasztali ezüstkelyhet, az Alsószuhai Ref. Gyülekezet keresztelési edényeket és egy cink boroskancsót, a Felsőszuhai Ref. Gyülekezet szintén egy cink boroskancsót, Várnay László presbiter egy úrasztali ezüst kelyhet, P. Szegő László presbiter egy úrasztalát és egy úrasztali terítőt adományoztak. Végre 1883-ban a torony is fedél alá vétetett, amihez nagy segítséget nyújtott a cseppkőbarlangba látogató magyar írók és művészek 200 forintos adománya.
Megtapasztalhatták a bajba jutott aggteleki emberek az összefogás, az önzetlen segítségnyújtás szép példáját. A nemes cél, a megmaradás és a fennmaradás érdekében sokan és sokat tettek. A jó szándék, az emberi akarat és a hit csodákra képes!