A bejárati ajtót nyitva zenét hallok. Kiderül, az ajtó nyílását hivatott jelezni, amióta valaki nem „hivatalosan" látogatta meg a lakást, nem is jó szándékkal. A dolgozószobában megdöbbenek. Hallottam már számítógépező, internetező nyugdíjasokról, internetes nagypapákról és nagymamákról, de azért ez mégis megdöbbentő. Óriási monitor, mellette hangfalak, előtte mikrofon (többek között a „szkájpoláshoz"!!!), a „gép" tetején web-kamera (el sem tudom képzelni, mihez), nyomtató, és ami csak szükséges lehet egy igazi 21. századi „homo kommunikátor" számára.

Megdöbbenésemet visszafogva először mégis a harangokról kérdezem Béla bácsit. Honnan jött az ötlet egyáltalán?

Annak idején még volt harangozó az egyházban. Később hol volt, hol nem volt.  Előfordult, hogy a presbiterek harangoztak, végül pedig maga a lelkész, de ő is elunta, ami nem is csoda: 85 lépcsőfokot megmászni fölfelé a harangozásért, utána meg lejönni. Megcsináltatták tehát a harangot egy motoros berendezéssel, nem is olcsón, mégis állandóan csak a baj volt, vele: csattogott, zörgött, tört, csúszott, folyton javítani kellett. Zergi Gábor volt akkor a lelkész, ő hallott arról, hogy létezik valahol valamilyen másféle megoldás. Hívott, hogy nézzük meg. Megnéztük. Egy elektromágneses húzóberendezés volt. Az a megoldás, amit láttam, nekem nem tetszett. Kezdtem spekulálni, hogyan lehetne jobban megoldani, és sikerült is. Az ÉMÁSZ-nál volt egy mérnök barátom, ő segített leírásokkal. Így készítettem el az első harangvillamosítást már több mint 25 éve. Ez azóta is működik, talán ha két esetben volt vele baj: egyszer villámcsapás érte, egyszer valami apróbb javítanivaló volt vele, egyébként megy, szépen dolgozik. A szomszéd katolikusok is hasonló helyzetben voltak, és megkértek, hogy csináljam meg nekik is a harangot. Azt is megoldottam. Így adtak aztán kézről-kézre egyre több helyre.  Talán 136 községben jártam. Az két harangjával elég sok. Zsurktól kezdve fönn a határon, de jártam Kárpátalján, meg Debrecenen túl is, jártam Szabolcsban. Szóval elég nagy körzetet jártam be. De sohasem a pénzkeresésért mentem. Ha azért csináltam volna, akkor most nem egy 25 éves Zastavám lenne... Szóval annak idején még Balathy Jóskával... Józseffel jártunk így szerelni, ő jött nekem segíteni. Ezt a munkát nem szabad egyedül végezni, mert balesetveszélyes. Az ember például odaragad az áramhoz, aztán magas lépcsőket kell megmászni, beakadhat a lába, leeshet. Együtt dolgoztunk. Bevált ez a módszer. Volt, aki le is koppintotta, de ez engem egyáltalán nem zavart. Bárkinek odaadtam a leírást is. Kárpátalján, Váriban is úgy adtam oda, hogy keressenek egy embert, akinek én elmagyarázhatom, hogyan működik, hogy ne kelljen innen oda utazni, ha valami baj van vele, mert az nagyon körülményes.

Visszagondolva: a kis csengőktől a Kossuth utca harmincegynéhány mázsás harangjáig sokfélét villamosítottam. Sok baj volt vele, de Jóska kért, hogy csináljuk meg, hát megcsináltuk. És sikerült. Pedig attól féltem, hogy belebukunk. Itt van ez a fülhallgató a fülemben: lehet hogy a harangoknak egy kicsit köze van hozzá. Jóska általában befogta a fülét, amikor próbálgattuk a harangot. Szóval tönkrement a fülem, de lehet hogy a korral is együtt jár ez már.

A harangvillamosításon túl a kántorság is „hivatalosan" köti az egyházhoz.

Itt születtem Mádon, a polgári iskola után pedig Nyíregyházára mentem tanulni - ahol a nagynéném lakott. Itthon rendszeresen jártam templomba - édesapám gondnok volt -, és a kántor megkért, hogy bizonyos hangoknál (h-nál, c-nél) húzzak ki regisztereket, hogy hangosabban szóljon, amikor magasan énekelnek. Akkor úgy ellesegettem, hogy mikor melyik billentyűt nyomja: ennyi előnnyel mentem a tanítóképzőbe. Amikor elmentünk a tanítóképző mellett, a nagynéném és nagybátyám megkérdezte: „Na, hová menjünk? A Kereskedelmibe vagy a Képzőbe?" Én hallottam, hogy a Képzőben fent szól a zene, zongoráznak, szól a harmónium. Ezt választottam. Csak rövidre sikerült a diákélet a háború miatt. A háború után a Kálvineum (református tanítónőképző) szervezett egy nyári tanfolyamot, ahol az elvesztett évet pótolhattuk (3. évet), a 4-5. évet pedig itthon, mint magántanuló végeztem, mert volt egy ilyen lehetőség. A kántor oklevelet Debrecenben szereztem meg. Így kerültem az orgonához, ez volt a vágyam.

Úgy tudom, nem csak a háború okozott nehézségeket, de az utána következő „rendszerbe" sem illett bele egyszerűen.

Nem. Az édesapám gondnok volt a református egyházban, már az is egy nagy bukfenc volt. Egyszer át is helyeztek, végül mégsem kellett elmennem. Akkoriban itthon barkácsoltam, megismerkedtem a televízió technikájával, szerelgetésével. És akkor jött 1956, amibe csak úgy belecsöppentem. Itt van, ez még megmaradt: a Munkás-Paraszt Tanácsnak a felhívása: munkástanács elnököt kellett választani. Ezt azonban senki nem merte elvállalni, én ugrottam be, én vállaltam el.

Mit jelentett ez?

A biztonságot kellett fenntartani: szerveztünk nemzetőrséget. Meg kellett szervezni az élelmezést, azt is, hogy a munka menjen. Ez volt a lényeges.

Miért tetszett elvállalni?

Nem csak beugrottam, untam is már az addigi rendszert. Ahogy tapsolni kellett „éljen Rákosi". Én magamban mindig így tapsoltam: „Féljen Rákosi". Kellett... A nevelés területén is beleszóltak mindenbe. Egyszer például számon kértek a kondenzátor tanításakor (a felügyelő), hogy nem szőttem bele a tanításba, hogy tulajdonképpen a bibliai frigyláda is csak egy kondenzátor... Mindenből politikát csináltak. A tojásbeadás, a terménybeadás. Meg kellett hogy bukjon az a rendszer.

Ez veszélyesnek tűnik nekem, aki a történelmi tanulmányaimra hagyatkozhatom a megértésben...

Veszélyes volt. Voltak, akiket be is kaszniztak. Nekem hogy úgy mondjam, szerencsém volt. Az akkori rendőrt meghagytuk, mert jó ember volt, csinálja a dolgát. Amikor híre jött, hogy begyűjtés lesz, akkor mindig szólt nekem. A begyűjtésekkor - nagy ünnepekkor - beszedték az ilyen embereket, és „elbeszélgettek velük", vagy ki tudja, mit tettek. Ilyenkor én elindultam itthonról, vonatra ültem, és utaztam Budapest felé, hogy valahol legyek. Így nem voltam itthon, nem tudtak elvinni. Persze félt, izgult az ember...

Jobb lett a forradalom után?

Dehogy. Maradt minden a régi. Nem akarom mondani: még most is... Ahogyan egy párttitkár mondta: olyan hatalmam van, hogy magam is megrettenek tőle. És olyan volt... Hátrány volt az is, ha az ember templomba járt. Nekünk, pedagógusoknak nem nagyon lehetett: „példát kellett mutatni". Az esküvőm is gyertyafénynél történt, mert még a villanyt sem mertük felkapcsolni a templomban. Csak néhányan voltunk. Gondolom, nem hitték, hogy nem esküdtünk meg templomban, de nem adtam „példát".

Ad-e valami többletet a hátrányok ellenére, ha valaki keresztyén?

Sőt. Többször történt olyan az életemben, amikor ezt éreztem... A háborúkor például, amikor be kellett volna öltöznöm, és egy jó tanácsot megfogadva visszafordultunk az unokatestvéremmel. Igaz ugyan, hogy később mint katonaszökevényt tartottak nyilván, pedig be sem voltunk öltözve, de ez nem baj. Hazafelé jövet egy román lovas katona elvette a hátizsákom, amelyben egy kis pisztoly volt, és a bakancsomat is lecserélte a saját lábbelijére. Abaújszántó szélén már rá kellett térni az országútra, ott megint egy román katona állt. Bezárt minket. Be voltunk zárva a pincébe, és nem volt nálam már a hátizsák sem, mert korábban elvették, el a pisztolyt is. De jó, hogy így történt! Mert ha még mindig velem lett volna - milyen az ember -, biztos megpróbáltam volna valahogy elvenni a puskáját a katonának, valahogy megszabadulni. Így nem tettem, kivártuk, míg elengedtek. Hazakerültem. Valami volt emögött, hogy így végződött.

Egyszer megint volt begyűjtés, el kellett volna menni hidat építeni, meg robotra. De nekem volt dolgozói, hivatalos karszalagom, hogy szabadon mozoghassak. Az emberek begyűjtésekor az én nevem is olvasták a névsorba. Karszalagot zsebre vágtam, mentem. Egy éjszaka ott aludtam. A karszalagosok hozták be nekünk az ételt, és vitték ki az üres edényt. Elhatároztam magam: elővettem a karszalagot, fogtam az üres edényt, elindultam kifele. Az őr megállított, mondtam, hogy én odabent voltam. Aztán legyintett, hogy menjek... Ez is sikerült. És több: gondviselés volt.

Sok ilyen történt velem. Még egy ilyet elmondok. Be kellett mennem nyíregyházára az iskolába. El is indultam, hogy begyalogolok Rakamazig, hátha onnan lesz vonat. Jött egy katonai teherautó, de hátul civilek ültek rajta. Integettem, hogy vegyenek fel, de nem vettek. Hát kérem szépen, két kilométer múlva láttam, hogy az autó átszakítva a korlátot, ott volt lezuhanva a mélybe... Gondviselés ez.

Volt még több ilyen eset. És

én tudom: ki lettem arra választva, hogy nekem a harangokat kell villamosítanom, kántorizálnom kell. Ez a dolgom.

Látom körben ezeket a berendezéseket. Mióta tetszik számítógépekkel foglalkozni?

Nagyon régen. Amióta léteznek a C64-esek, a Commodore-ok. 1974 körül voltam a Balatonnál egy üdülésen - azóta sem üdültem. Akkor átmentünk Bécsbe és vettünk egy gépet. Akkor bonyolult volt a valutával, mindegy, megvettük, de a határon elvették. Hat hónap alatt sikerült úgy visszaszerezni, hogy az iskolában, a gyerekekkel használtuk, azon tanítgattam őket. Később vettünk többet az iskolának, tanítottam őket programozni, játszottunk.

Körben sokféle berendezést látok. Az ott egy mikrofon...

Azt is használom, szkájpolok, persze. De a telefonom is Interneten működik. 120 napig ingyenes, amit találtam, utána 10 Euro. Most olyanra készülök átállni, ami 1 évig működik 10 Euro-ból. Csak ezzel a telefonnal, ami nekem van, nem volt jó. Most jöttem rá, hogy hogyan fog működni. A vonalas telefonomat csak arra használom, ha engem hívnak. Persze egy hónapig bütyköltem a mostani internetes telefont is, mire sikerült beállítani. Vannak leírások hozzá, de nem jó.

Az internethasználatot tehát idősebbek is elkezdhetik?

Igen. Egy baj van csak: az ember hamarabb elfelejti az új dolgokat. Olyan ez, mint az énekekkel. A régi énekek közül mindet tudom, a számukat is, az újakat hiába énekeljük tizedszer, mindig elfelejtem. Nehezebb tehát az újat megjegyezni, de az ember mindig kezdi elölről. Tovább tart, de érdemes.

Barnóczki Anita