Hogy lehet ilyenkor reagálni? Támadni, menekülni, megadni magát, taktikázni. Melyik Jézus? - Látszólag a megadó, de valójában ezek közül egyik sem. János híradásából Jézust úgy ismerjük meg, mint az események irányítóját. Megáll ez?
Tiltakozhatunk. Mondhatjuk: már hogy állna meg?! Júdás árulja el. De: ő is csak annyit tehet, amit Jézus enged. Figyeljük meg! Nem elbújik, hanem a szokott helyre megy. Mondhatjuk: hagyja magát megfogni. Júdás azt hiszi, ő irányít. Pedig Jézus „enged fogást magán". A visszatérő ünnep nagy lehetősége, hogy az Isten „fogást enged magán". „Itt vagyok, tudod jól, itt megtalálhatsz, elárulhatsz, megtagadhatsz, szembesülhetsz magaddal, bűnbocsánatra lelhetsz - meghalhatsz és feltámadhatsz velem." Fogást hagy. Fogódzkodót ad. Megkapaszkodhatsz benne, és mások kezét ráigazíthatod erre a fogódzóra. A menetrendszerűen visszatérő ünnep kegyelmi pillanatként felismerhető, újból és újból megragadható lehetősége ez.
Még elárultatásában is Jézus a rendező. Legalábbis János ezt hangsúlyozza. Megszoktuk az Ő eltérő súlyozását, gondoljunk csak a születéstörténetre! Itt, az elfogatástörténet jánosi előadásában például hiányzik Júdás csókja. Mert azt akarja hangsúlyozni, hogy még az sem kell. Mert Jézus maga az, aki kezdeményez.
Kit kerestek? Kérdezi. A válaszra pedig ő maga is válaszol: Én vagyok. A katonák pedig földre esnek. Miféle megadás, miféle beismerő vallomás ez? János színez? Vagy csak érzékeltetni akarja: „Csak állok szótlanul, a dárda földre hull, itt más erő az úr..." (Sillye Jenő: Húsvét) Itt is más erő az Úr. Itt ér össze elfogatás, „szenvede Poncius Pilátus alatt" ... és a „feltámada a halottak közül". Annak beteljesedésében, amit a János 10-ben így olvashatunk: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól." (17-18. vsz.) Bárány Ő, de nem erre determináltan, nem kikerülhetetlenül, nem szerencsétlen áldozatként, hanem úgy, mint aki önként, tudatosan veszi fel az áldozat szerepét.
Ezt meg kell érezniük a katonáknak. Hogy Jézus sem nem haramia, rablóvezér (úgy jöttök ellenem... Lk 22;52), de nem is valami kisstílű, naiv, leradírozható szektaprédikátor.
Kit kerestek? - kérdezi tőlük, szembesítve őket azzal a Jézus-képpel, amit elfogói hoznak magukkal, amit beléjük tápláltak, amit már régen eldöntöttek: egy ilyen és ilyen Jézust keresünk, és akármilyet találunk, ilyenné tesszük.
Milyen kép él Jézusról, mik az elvárások, és mi a valóság? Ő maga sokszor felteszi ezt a kérdést. Kinek mondanak? És ti? Vagy másnál: mit látni mentetek a pusztába...? Az emberek a legkülönfélébb képzeteket hozzák, hozzuk magunkkal. Mi történik, amikor mi magunk szembesítjük őket Jézussal, vagy amikor minket szembesítenek mások? Mi kit keresünk, és kit találtunk meg benne? Milyen képet tudunk róla mi magunk felmutatni? Tutyimutyit, akit csak úgy lépre lehet csalni? Vagy valami győztes akciófilmhőst, aki heroikus küzdelmeket, kínokat vállal fel?
Jézus az Úr - nekem erről szól ez a perikópa. A megrettenő katonák, a csóktalan Júdás - és a hirtelenkedő Péter is. Aki itt szintén más választ kap - nem a békességes, pacifista figyelmeztetést. - „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?" (11. vsz.) Jézusnak kell kiinnia a poharat - Péter ne akadályozza ebben! Már-már úgy rémlik, egészen önző módon irányít Jézus.
Persze van egy kis közjáték, ami eszméltet. (8-9.vk.) Itt derül ki az eredeti intenció, az eredeti szándék, Jézus cselekedeteinek valóságos mozgatórugója. Mert több van ott jelen, mint fordított vádalku: „Fussanak, én majd feladom magam". „Elviszem helyettük a balhét". Mert nem csak rövid távon teljesedik be: „inkább egy vesszen el, mint az egész nép..." Nem csak egy maroknyi követő egérútnyerése. Mint a Gyűrűk Ura Gandalfjának utolsó kiáltása Mória mélységei felett: „fussatok, bolondok..." Nagyobb a távlat. Térben és időben is. Igazán „pars pro toto", rész az egész helyett. Lehet, hogy itt még menekülésnek, politikai vádalkunak, egérútnak tűnik, de Jézus ebben Isten előtt készít - nem egérutat (!), hanem - megszabadulást. Amnesztiát. Szabad elvonulást. Nem egyszerűen csak a katonák és a tanítványok közé áll. Hanem az Atya haragja és az emberiség közé. Ők ott akkor továbbmehetnek, annak ellenére, hogy Jézussal jártak. Ezután mi továbbmehetünk, életünk van, ha és mert Jézussal járunk.
Így, ennek fényében eljutni a „Kit kerestek?" - baljós kérdésétől, a „Mit keresitek a holtak között az élőt?" - elementáris, felforgató élményéig. Megtapasztalva, hogy itt tényleg más erő az Úr. Hogy bár nemcsak megfoghatták, de: „...megölhették hitvány zsoldosok / és megszűnhetett dobogni a szíve - / Harmadnapra legyőzte a halált / Et resurrexit tertia die!" (Pilinszky János: Harmadnapon) Ámen.
Kókai Csaba