Ezt a kérdést nem mindenki fedezi föl a mindennapok hírei között, az egészségügy és oktatás fokozatos szétverésének újabb és újabb állomásairól szóró hírek között, a vasutassztrájkokról vagy civil tiltakozó akciókról értesülve. A kérdés a következő: mi a mai állam felelőssége az állampolgárok felé? Ez a kérdés nem csupán egy vizitdíjról vagy egy tandíjról szól. Ma az állampolgár adót fizet, Magyarországon nem is keveset, járulékokat fizet, mint ahogy minden munkáltató is - nem is keveset. Nem ingyen, hanem befizetéseiért elvárhatja, hogy az állam teljesítse feladatait, biztosítsa az oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést, és a biztonságot, illetve ha nehéz élethelyzetbe került, a minimális megélhetést. Ezzel szemben folyton azt halljuk: mi ingyen akarjuk a dolgokat, kevesebbet kell költeni az előbb soroltakra, még kevesebbet, még kevesebbet, és majd a profitérdekelt magánszektor gondoskodik versengve és nagylelkűen rólunk. Akkor mire az állam? Minek tekintsem keresztyén emberként? Hogyan szemléljem? Népszavazáson innen és túl.

Olvasóinknak tudniuk kell, hogy lapzártánk a népszavazás előtt volt, amikor még csak találgattunk és reménykedtünk. Megjelenésünkkor legalább erről tudunk valamit. Épp ezért próbáltuk átfogóan, és nem a legnagyobb aktualitásra koncentrálva megfogni a témát.

Gátszakadás előtt

A gátőr járja megszokott útját. Biciklire ül, fölmegy a gátra, végigkerekezik a földes úton. Nincs baj, már rég volt eső, elég akár hetente-kéthetente egyszer körbe nézni. Aztán ha megjön a tavaszi áradás, akkor észnél kell lenni. Akkor naponta többször is menni kell, nehogy váratlanul túlságosra nőjön a víz. A folyó egész hosszában így tesznek a munkatársak is. Jelentéseiket a központban lejegyzik, összegzik, térképre viszik. Ha a helyzet megváltozik, akkor a készültség fokát emelni kell. A veszély növekedésével egyre több embernek kell a gátra kimenni, a töltést erősíteni. Ha ezt elmulasztják, átszakadhat a gát, kiáradhat a folyó, elöntheti a kerteket, házakat, településeket. Csendes időben elég szakaszonként néhány őr, de

amikor már védekezni kell, mindenkire szükség van.

Ilyen egyszerű ez, ha az árvíztől akarjuk megóvni magunkat.

Vajon megtesszük ezeket az óvintézkedéseket minden más gátszakadás előtt? Van figyelőszolgálat? Adatgyűjtő és elemző központ? Aztán adott jelre mindannyian kimegyünk a gátra védekezni?

Ilyen gátszakadás előtt állunk most is. Valamilyen irányban eldőlnek a dolgok. Megvédjük a nemzeti érdekeinket vagy átadjuk a terepet a nemzetközi tőkés csoportoknak. Ha a társadalombiztosítás magyar állami, vagy a magyar társadalombiztosítási önkormányzat kezében marad, akkor magunk gazdálkodhatunk ezzel a hatalmas vagyonnal és az évenkénti befizetésekkel. Vitákkal, veszekedésekkel jár, de megéri. Ha átadjuk a jogot a nemzetközi nagytőkének, akkor az ő profitérdekei fognak érvényesülni, nem a magyar emberek igénye. (Figyelem! Egy-egy nemzetközi nagy biztosítótársaságnak nagyobb a vagyona, mint a mi országunk költségvetése. Ki védi meg akkor az egyes panaszost velük szemben? Velük szemben az államunk gyenge.) A gátszakadást meg lehet előzni. Amíg a külföldi tőke nem tör be a biztosítási piacra, addig a magyar állam, a magyar adófizető és szavazó polgár az úr. Ha betör, onnantól kezdve rendezetten és ütemesen fizetünk, töltjük a külföldiek zsebét.

Ilyen egyszerű döntés előtt állunk, miközben hatalmas elméleti viták húzódnak meg a háttérben. Kezdjük az elejéről.

Az államot azért hozták létre, hogy az uralma alatt élőket összefogja, közös feladatok ellátására kényszerítse őket. Ha tűz van, akkor lehet a falu, a város önkéntes tűzoltóihoz fordulni, hogy oltsák el a tüzet, miközben mi magunk is töltjük a vödröket, öntjük a vizet. De a magas házak esetében ez már kevés. Mozgatható, autóra szerelt szivattyúkra van szükség, különféle tüzek esetén megfelelő oltóanyagra. Ezek beszerzése, tárolása, a tűz megelőzése, a jelzőrendszer fölállítása, aztán végső esetben a tűzoltás szakmává vált. Az idők folyamán a vödrözést kiszorította, felváltotta egy bonyolult, szakértelmet kívánó rendszer. Ez már országos szervezetet, adókból fizetett tűzoltóság fenntartását igényli. Az állam cselekvő részvételét, akár csak az említett árvízvédelem. Vagy az egészségvédelem, a betegek gyógyítása. Vagy az oktatás, az egyetemi végzettségűek kiképzése, munkába állítása. Ezek mind az állam cselekvő részvételét igénylik. Az állam ezért szedi, gyűjti az adókat. Azért kell adóznunk, hogy mindezt a sok feladatot az állam el tudja látni. Annyi feladatot lát el, amennyit az adókból lehet. Olyan országban, ahol sok a szegény ember, ott nem vonulhat ki az állam az ilyen kötelezettségek alól. Egyébként olyan gazdag országban is ez a rendszer működik, amelyeket szociális piacgazdaságnak hívnak. Ezekben az országokban szocialista, szociáldemokrata pártok kormányzása alatt alakult ki ez a rendszer, amihez azóta is görcsösen ragaszkodnak.

Magyarországra egyedüli megoldást akar kényszeríteni a kommunista uralkodó osztály. Az állam beszedi az adókat, átadja a (jórészt külföldi, vagy hamarosan külföldi kézbe kerülő) biztosítóknak, akiknek csak az lesz a dolguk, hogy az így ölükbe hullott pénzből és az átengedett vagyonból annyi orvosi beavatkozást engedélyezzenek, hogy az ő profitjuk busásan meglegyen.

Tessék választani!

Népszavazási győzelem esetén esélyünk lesz arra, hogy elzavarjuk a multik érdekeit kiszolgáló politikusokat és a társadalombiztosítás továbbra is a magyar állam felügyelete alatt maradjon. Vagyis hogy a mi pénzünk itthon maradjon és ne külföldi tulajdonosok zsebébe vándoroljon. Ha ezt elértük, akkor lehet mindenféle módon javítgatni, reformálni az egészségügyet. Hogy az adók, a befizetések növekedjenek, hogy ne költsünk többet, csak mint a befizetések összege, hogy csökkenjen a megbetegedések száma, hogy a kórházi ágykihasználás javuljon, stb.

A népszavazási vereség esetén megnyílik az út a biztosítótársaságok előtt. Versenyezni fognak értünk. Ez igaz. De csak addig, amíg tagok nem leszünk. Mint az autóbiztosítás esetében. Mihelyst azonban káresemény van, kimutatják a foguk fehérét. Próbáljon csak valaki egy forinttal többet kicsikarni egy biztosítótól, mint amennyit ő jónak, azaz neki magának hasznosnak lát! Ugyanez lesz az egészségügyben is. Miután tehát versenyeztek értünk, hogy tagok legyünk, nekik fizessük a külön biztosítást (erről nem szoktak beszélni, pedig az állam a tb-hozájárulást úgy fogja csökkenteni, hogy mi magunk kényszerülünk kiegészítő biztosításokat kötni!) ha betegek leszünk, először azt vizsgálják meg, mennyi pénzünk van. Ha sok, akkor jöhet a kétfogásos ebéd, külön szoba, egyedi orvosi ellátás. Ha kevés, akkor rövid kúra, mars haza. Ha meg nincs pénzed kedves beteg, akkor bizony kiderül, hogy az utánad járó normatíva oly csekély, hogy köszönd meg, hogy elláttunk jó tanáccsal, gyógyítson meg a füves ember.

Az oktatás is hasonló ügy. El kell dönteni, hogy mindig minden terhet a gyermekes családok viseljenek-e, vagy azok is hozzájáruljanak a képzés költségeihez, akiknek nincs gyerekük. A gyermekes családok egy főre eső jövedelme a létszámmal együtt csökken. Az egyedülállók nem osztoznak a jövedelmükön senkivel, és nem gondoskodnak arról sem, hogy utánuk is dolgozzon valaki, ha már megöregedtek és végül elhaláloztak. Ha a tandíjat bevezetik, akkor ez a teher a gyermekes családokat sújtja megint. Egy értelmiségi kiképzése a gyermek megfoganásával kezdődik, tehát hosszú idő, több mint 20 év. Viszont a közösségnek szüksége van mérnökre, jogászra, orvosra, tanárra, közgazdászra. Erre tehát áldozni kell. Mint ahogy szükség van segédmunkásra, szakmunkásra is. Azok képzését is közösen álljuk. Ha a tandíjat bevezetik, jogot kap ez a multikat kiszolgáló klikk arra is, hogy visszafelé, tehát a középiskolára is kiterjesszék a fizetési kötelezettséget.

Tudjuk, valaha olyan jó képzés volt Magyarországon, hogy több Nobel-díjas is kikerült az iskoláink falai közül. De azok egyházi iskolák voltak. Akkor talán nem inkább az egyházi iskolákat kellene megerősíteni? Nem inkább az ő titkukat kellene föltárni és követni?

A piac törvénye farkastörvény. Az a fő, hogy meglegyen a profit, ezután jön a szolgáltatás, az emberi igény. Ha valami nem hoz hasznot, akkor onnan eloldalog a tőke. Az állam más. Ott alkotmányban lefektetett kötelezettség van, vezetőit, döntéshozóit választják, ha nem jók, ha rosszul kormányoznak, el lehet őket zavarni.

Csak oly bölcsen cselekedjetek magyar választópolgárok, mint eddig tettétek mindig is! - mondanám legszívesebben, ha nem csalatkoztam volna már annyiszor.

Mezei István szociológus

Miskolc

A Szférák felszabadítása

Az egyház történelmét tanulmányozva láthatjuk, hogy az igazságosság létkérdése volt az egyháznak az üldöztetések és az elnyomatások idején. Keresztyén gondolkodók az igazságosságot egyházi és állami kérdésnek, illetve az egyén kérdésének is tartották. A nyugati kultúra történelme során az igazságosság egyre inkább a társadalmi szférák felszabadításának kérdésévé vált. Ez a fejlődés a történelem pluralista mozgalmainak erősödésével egyre nagyobb számban kibontakozott társadalmi szférákkal magyarázható. A szférák felszabadítása alapvető lépés az igazságosság megvalósítása felé. Ennek oka az, hogy

az embereket fel kell szabadítani arra, hogy az élet minden területén egyszerre rendelkezzenek felelősséggel és jogokkal.

Ez nem történhet meg ott, ahol parancsuralmi rendszer vagy a pénz diktatúrája valósul meg. A kormányzatoknak, katonaságnak, pénzintézeteknek, nemzetközi üzleteknek, egyetemeknek, vallásnak és egyháznak és minden szervezetnek saját térre van szüksége, de csak bizonyos korlátok között. Mindegyiknek megvannak a maga feladatai, de nemcsak a hatalom, hanem az igazságosság szempontjait is figyelembe véve kell működnie.

Magától értetődő, hogy nem létezik valódi igazságosság szabadság nélkül, és nem létezik valódi szabadság igazságosság nélkül. Nem létezik felszabadító igazságosság, i) ha az emberek nem szabadok, és nincs szabad erkölcsi választásuk, illetve erkölcsi felelősségük; ii) ha a társadalmi struktúrák és a törvényalkalmazások nem oly módon vannak meghatározva, hogy az igazságosságot segítsék elő; és iii) ha nincs etikai látásunk arról, hogy mi a jó. Gyakran egy vagy több is hiányzik ezek közül a tényezők közül. Keresztyénekként hisszük, hogy Krisztus szabaddá tett arra, hogy a jót cselekedjük. Jézus Krisztusról beszélni annyit jelent, mint a megváltásról beszélni, mely magába foglalja az Isten országának igazságát és békességét. ...

Hétköznapi szinten törvényekhez való igazodással törekszünk igazságosságra, mely törvények az élet sok (sőt minden) területét lefedik. Beszélünk polgári törvényről és büntetőtörvényről. A büntetőtörvény szerint nem szabad lopnom vagy ölnöm, vagy a munkaadómnak hazudnom. A polgári törvénynek is számos területéről beszélhetünk, melyek szintén törekvések az igazságosság gyakorlására. Ezek szerint szükségünk van üzleti törvényekre, oktatási törvényekre, egyházi törvényekre, nemzetközi törvényekre stb. Világos, hogy a történelem egyes pontjain, különböző kultúrákban és különböző intézményekben (beleértve a családi hagyományokat) mindig valamilyen etikai felfogás húzódik meg a törvények kialakulása mögött. A rómaiak azt mondták: „Quid leges sine moribus?" - „Mit érnek a jogok az erkölcsök nélkül?" Mihelyt igazságosságról beszélünk, a társadalmi struktúrákkal kapcsolatos etikáról és jogi törvénykódexekről is beszélünk. Ahhoz, hogy mondanivalónknak értelme legyen, szabadnak és erkölcsileg felelősnek kell lenniük az igazságosságra törekvés döntésfolyamatában.

Valószínűleg mindannyian láttunk olyan képet az igazság szobráról, melyen bekötött szemmel ábrázolják. Ez azt fejezi ki, hogy az igazság pártatlan, és nem az emberek (osztályuk, fajuk, nemük, vallásuk stb.), hanem a törvények szerint ítél, melyek mindenkire vonatkoznak.

Egy másik megközelítésben azonban az igazság nem lehet vak. Jóllehet az igazságos törvényeknek mindenkire vonatkozniuk kell, tekintet nélkül az illető személyére, az igazságszolgáltatásnak sok olyan formája létezik, amelyet csak az illető személye és helyzete körültekintő megvizsgálása után lehet alkalmazni. Például az elosztó igazságosság, a tanulás lehetősége, az igazságos bérért való munka, egészségügyi ellátás és egyéb szociális javak kérdése egyaránt megkívánja az esélyegyenlőség általános törvényeit, és azokat a konkrét törvényeket, amelyek a leginkább rászorulókat és azokat a lemorzsolódott rétegeket segítik, akik nem jutnak hozzá a szociális javak őket megillető mértékéhez.

Az elosztó igazságosságnak számos vonatkozása van. Ezek egyike például, hogy milyen szempontok szerint történjék az elosztás: Egyszerű egyenlőség? Szabadpiac? (Komplex) esélyegyenlőség? Társadalmi helyzet? Rászorultság? Erőfeszítés? Eredmények? Közjó? Amikor ilyen lehetőségeken gondolkodunk, rájövünk, hogy jóllehet ezek egyikét sem lehet teljes mértékben meghatározni, és még kevésbé a gyakorlatban megfelelően alkalmazni, mindegyiknek van valamennyi értéke, de mindegyiknek megvan a maga veszélye is, ha nem ellensúlyozzák az igazságosságban szerepet játszó tényezők. Tudjuk, hogy az igazságosságért való küzdelem: harc a hatalommal és a pozícióval való visszaélés, a pénz és a tisztességtelen haszon, valamint a földtulajdon igazságtalan elosztása ellen. Tudjuk, hogy sok mindent nem lenne szabad pénzért megvásárolni. Emberi életek, politikai hatalom, egyházi tisztségek, szólásszabadság, alapvető jóléti ellátások az oktatásban és az egészségügyben, szeretet és barátság - és sok egyéb dolog, amit nem lenne szabad kiárusítani. Természetesen a több befolyással és pénzzel rendelkezőknek mindig nagyobb lehetőségeik lesznek. Mi viszont megteremthetjük az alapvető esélyegyenlőséget és biztosítjuk biztosíthatjuk a jóléti ellátás minimum szintjét mindenki számára azzal, hogy csökkentjük azoknak a befolyását és gazdagságát, akiknek sokkal többjük van annál, mint amit számon tudnak tartani, vagy amivel hűségesen tudnak sáfárkodni. Folyamatos és radikálisabb újraelosztásra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán lépést tehessünk a társadalmi, gazdasági és politikai igazságosság felé. Egy bűnös világban mindig is nagy küzdelem fog folyni az alapvető emberi jogokért és az elosztó igazságosságoz vezető alaplépések megtételéért.

Pál apostol többek között a Róma 12:1-21-ben beszél arról, hogy a test minden tagjára szükség van, és ezeknek a tagoknak együtt kell működniük. Jóllehet ez hivatkozási alap volt arra, hogy a láb maradjon a helyén (a társadalom statikus értelmezése), nem ez a megfelelő értelmezése Pál mondanivalójának. Platón az értelem, az akarat és a szenvedély egyensúlyára törekedett. Az értelem olyan, mint az a kocsis, aki a befogott lovakat igyekszik irányítani. Ennek analógiájára Platón úgy fogta fel a társadalmat, mint amiben a filozófus-kormányzók, az őrzőkatonák és a dolgozók (föld- és kézművesek) egyensúlya valósul meg. Pál valószínűleg nagyra értékelhette Platón lovakat féken tartó kocsisát, de ennél továbbment, mert Jézus Krisztusban megtalálta értelmünk megújításának forrását. Ez vezet a mindennapi engedelmességhez mint élő áldozathoz. (Róma 12:1-2) Pál ezt követően világosan beszél arról, hogy minden egyes tagnak szüksége van a másikra, és közösen munkálkodnak azon, hogy elérjék a jót. Jóllehet különböző karizmákkal (ajándékokkal, talentummal, lehetőségekkel, javakkal) rendelkezünk, minden egyes tag a többihez is tartozik. Meg kell osztanunk, amink van, ajándékainkból a másiknak is adnunk kell, és a rosszat jóval kell meggyőznünk. ... Az első lépés az igazságosság felé értelmünk és kapcsolataink megújulása.

Sawyer Frank egyetemi tanár

Sárospatak

(A tanulmány teljes terjedelemben megtalálható: Sárospataki Füzetek 2007/1: 7-27.)