- Még teológus koromban Illyés Endre professzor úr megkért, hogy legációim alkalmával a környező településeket is keressem fel, és ahol nevezetesebb egyházművészeti tárgyat, épületet lehet találni, azt rajzoljam le. Rajzaim a Debreceni Kollégium gyűjteményeiben százat meghaladó számban mindmáig megvannak. Majdcsak négy évtized telt el, amikor egy sérvműtétet követően orvosi tilalom vonatkozott a nehezebb munkákra, és kezembe vettem a faragókést, s nagy kedvvel készítettem először kisebb dísztárgyakat, majd a hejőcsabai templom fedeles székeinek helyreállításakor azokat láttam el 42 darab faragott díszítő táblával.
Miket készítettél már eddig?
- Számban legtöbbet az apró ajándéktárgyakból készítettem, családom, barátaink, ismerőseink részére. A levélbontó késtől a falra akasztható, változatos alakú és motívumú díszeken át a virágkarókig. Nagyobb méretűek a teológiai évfolyamok tablói, kezem alól került ki két kopjafa, és egy székely kapu. A sárospataki templomi imaterem díszítését látták a debreceniek egy kiállítás alkalmával, és akkor született meg a gondolat, hogy templomi imatermük új arculatát faragásokkal szeretnék kialakítani. A díszítésen keresztül nem csupán népünk gazdag művészeti örökségét adhatom tovább, hanem a míves szépség és a gyönyörködtetés ízlésformáló, nevelő hatású is. Számomra pedig leginkább az üzenetközlés, az ajándékozáson keresztüli örömszerzés lehetőségét hordozza a faragás. Számtalanszor írok, faragok igét a táblákra, és azok, ha egy család étkezőjében, de akár egy templomban, vagy egy iskola falán jelennek meg, az igét szóló Úr jelenlétére utalnak. De nem csak faragással kapcsolódom ki, hanem időnként ecsetre váltok csuklópihentetésül. Amikor id. Kocsis Attila ny. lelkész meglátta a padlásterünkbe készített néhány festett kazettát, úgy gondolta, hogy Dövényben milyen szép lenne a templom mennyezetén ilyeneket látni. Nagy igyekezettel sikerült a gondolatot valóra váltani, a mintatervezéstől a megfestésig, nyolc hónap alatt.
Nyugdíjas éveidben hogyan tekintesz vissza életutadra?
- A családi kör, annak lelki háttere minden ember számára meghatározó. Földes községben nőttem fel ötgyermekes református kántortanítói családban. Hittel és szeretettel teljes lelki örökséget nyerhettünk, amely a tudományra és egyházi szolgálatra való elkötelezettségben nyilvánult meg. A Debreceni Kollégiumban nevelkedtem, 1955-ben végezve lettem segédlelkész Hajdúböszörményben, Debrecenben a Nagytemplomban, Árpád-téren, majd Miskolcon a Vasgyárban és Belvárosban. Önálló lelkipásztor először Mályinkán voltam, majd 1967-től Hejőpapiban, 1981-től Tiszaszederkényben, 1984-től Miskolc-Hejőcsabán szolgáltam, és 2000 szeptemberétől telnek nyugdíjas éveink Sárospatakon. 1962-ben kötöttünk házasságot párommal, aki mindvégig hűségesen részt vett az egyházi szolgálatban, a kezdeti időben okleveles kántorként, később lelkészi oklevelet szerezve, az igehirdetés, hitoktatás munkájában és Hejőszalonta református gyülekezetének pásztorlásában. Sok fizikai munkát is elvégezve felneveltük, pályára bocsátottuk négy gyermekünket, és öt unokának örvendezhetünk.
Végül hadd kérdezzem meg, megköszönve a beszélgetést: Sárospatakivá tudtál-e lenni?
- Szívesen jöttünk fiunk családi közelségébe. Részt vehetünk a gyülekezet változatos lelki életében, az énekkar munkájában. Sárospatak városa gazdag történelmi, kulturális, művészeti és egyházi rendezvényeknek ad otthont, melyből jó részesülni. Egy-egy szolgálattal, úrvacsorai besegítéssel, temetési énekléssel az eklézsiában is hasznossá tudok lenni. Jól eső volt megtapasztalni egykori egyházmegyém figyelmes megemlékezését, köszöntését a 75. születésnapomon. Életkorom szerint a 77. évembe lépve mozgásigényemet egy kis kerti munka kielégíti, lelkiekben pedig áldást jelent a családom és a gyülekezet közelsége és hála Istennek kezemben tarthatom a faragókést, amellyel sokak számára juttathatok el szeretetet, igét, amint a közelmúltban a sárospataki református általános iskolának is díszes falitáblába metszettem: Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.