Csiha Kálmán 1929. szeptember 17-én született Érsemlyénben. Iskoláit Érmihályfalván kezdte, majd Sárospatakon, Debrecenben, Érmihályfalván, Zilahon, Nagyváradon végezte. Utolsó iskolai éveiben egymagában kellet helytállnia, miután szüleit 1949-ben kényszerlakhelyre vitték.

„Barantó - Ott nőttem fel a szőlővel, erdővel betelepített homokdombok lágy ölelésében (Édesapám telepítette mind a terméketlen talajra), ahol katonásdit játszottunk a béresgyerekekkel, várat csináltunk az erdőben, s Édesanyám mint legfőbb hadúr elé vonultunk fel, hogy tésztát és édességet kapjunk. Ott tanultam meg szőrén, majd nyereggel megülni a lovat, kaszálni harmatos füvet, s lelkemben Sárospatak, Debrecen, Mihályfalva, Zilah iskoláinak ízét melengetve, szembeindulni a változó világgal...

...Szüleim elérhetetlen messzeségben voltak, nekem oda elmennem nem volt szabad, mert akkor engem is ott tartottak volna s vége lett volna az iskolának...A hátamnál egy szülői segítség nélkül eltöltött fél iskolai év volt, amit szüleim elvitele után a kedves Sarkadi családnál töltöttem... Ide küldött élelmet utánam a falum, Érsemjén. A római katolikus pap, Gampre tisztelendő merte vállalni a küldemény szervezését. Később találkoztam vele, amikor megköszöntem neki. A falumnak most köszönöm meg. Az élelem régen elfogyott, a lélek, ami küldte, sokszor táplált még azután is." (Fény a rácsokon)

„Évek óta éreztem, Isten azt akarja, hogy lelkipásztor legyek. De akkor minek adta a reálszakok szeretetét? Vonzott a fizika. Az atomvilág titka. Csodálatos volt számomra az elméleti fizika világa. Vajon nem azt akarja-é Isten, hogy erre induljak el és itt szolgáljam Istent? Atomfizikus vagy lelkipásztor legyek? Úgy gondoltam, döntsön Ő. És döntött. Azóta százszor, még a börtönben is megköszöntem neki, hogy engem, a méltatlan suhancot átölelt és szolgájává emelt. Mert a lélek belső, rejtett útjain meggyőződtem arról, hogy valóban az ő akarata volt, s lelkipásztori életemnek az ő elhívása adott belső bizonyosságot. Erőforrásom az Ő Igéje lett, amit az apostoloknak mondott (akik meg voltak győződve arról, hogy ők választották Jézust): Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon (Jn 15,16). És néha ámuló és remegő szívvel Isten mérhetetlen jóságát megtapasztalva méltatlanul utána olvashattam a következő mondatot is: Hogyha akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." (Fény a rácsokon)

„A teológia dísztermében ültünk a szombat esti áhítaton. Mögöttem két padsorral ült két fiatal lány. Az egyikkel éppen egymásra néztünk. Ő lett a feleségem, Nagy Emese. Akkor még középiskolás volt. Később Kolozsváron végezte ő is a teológiát, s 1956. november 5-én, amikor orosz tankok dübörögtek Magyarországon s a szüleimet a kényszerlakhelyről nem engedték el, itt esketett bennünket Gönczy Lajos professzor, a mi kedves Lakka bácsink, aki börtönéletem ideje alatt pótédesapa és pótnagyapa is volt. ... Emese betartotta az Igét. Az elveszett forradalom tövében indultunk közös útra, s Neki szegénynek volt milyen terhet hordoznia. Úgy szerette volna, hogy békés, falusi parókián hat gyermeket neveljünk fel. Helyette jutott: forradalom, rohanó város, egy kislány, akit már nem tudott nekem megmutatni csak hat év múlva (a második, a kisfiunk a börtön után holtan született), zaklatott világ, Csernobil és rákos daganat és egy észre nem vett sárgaság miatt májcirózis, halál mezsgyéje és szekuritátés félelem, de jutott valami csodálatosan szép, fizikailag is új életet adó mennyei erő, valami abból, amit Dávid megírt: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy" (Zsolt 23,4)." (Fény a rácsokon)

„Az ítélet: 10 év szigorított börtön, az állam ellen való felforgató tevékenységért. Felsorolva származásomat, foglalkozásomat, életszemléletemet, a legsúlyosabb tervekkel vádolnak, aláhúzva egy jellemző megjegyzéssel: jóllehet még semmit sem tett, de mindenre hajlandó lett volna így vagy úgy megdönteni az uralmat.

...Az ablakon beszállt a harangszó. A Gecse utcában mindennap harangoznak, reggel és este istentisztelet van. A harangszóra mindenki elnémul és imádkozik. Pantiriu keresztet vet. Ezentúl a harangszóra rövid áhítatot tartunk. Fejből idézem a textust, magyarázom és imádkozunk. (Csak néha énekelünk, de nagyon halkan, mert tilos az istentisztelet.) A börtön templommá lesz, és köztünk jár Jézus. Itt jövök rá, hogy mennyi Igére emlékszem. Ezentúl nem egyszerűen rab vagyok. Szolgálatra küldött ide az Isten. A legnehezebb időkben is ez ad erőt. Ez őrizte meg 'lábaimat a fogságtól'." (Fény a rácsokon)

„Nehéz lenne elsorolni ennek a küldetésnek a sokoldalúságát. Isten jelölte ki a küldetés kereteit, tartalmát is. Segédlelkészség, önálló lelkipásztori szolgálat 6 esztendőn át Gógánváralján, majd rövid ideig a Marosvásárhely-vártemplomi egyházközségben, utána a Szabadi úti gyülekezetben és végül mintegy két évtizeden át ebben a Gecse-úti gyülekezetben, a Kistemplomban. Közben esperesnek választják, majd következik a pont egy évtizedet tartó püspöki szolgálat. Számtalan többrebízatásban is részesült, a legkülönbözőbb egyházi fórumokon; elég, ha csak azt említem, hogy a Magyar Református Zsinat lelkészi elnöke s az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságnak tagja volt. Esperesként buzgón vizitálta a gyülekezeteket, ugyanezt tette püspökként is. Közben iskolákat indított, intézményeket létesített, vagy állított helyre... Egész élete égő fáklyakánt való önfeláldozó szolgálat volt, küldetés volt, melyben Krisztus szava vezérelte: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..."

Nem egyéni becsvágy, hanem Krisztus követésének a szándéka vezette. Még a nyugalomba vonulás utáni esztendőkben is. Egy évvel ezelőtti beszélgetésünkben még azt mondotta: 2010-ig szinte minden hét betelt az előjegyzési naplójában. Hétfőnként utazott, keddtől vasárnapig evangelizált a Kárpát-medence valamelyik gyülekezetében, aztán indult tovább. Egyetemes zsinati elnökként bejárta Közép- és Nyugateurópa, sőt Amerika és a messzi Ausztrália magyar református gyülekezeteit is; gondja volt arra, hogy e távoli munkamezőkre is küldjön munkásokat Isten aratásába. ... Ahogyan püspöki szolgálatába való beiktatásakor hirdette: Össze kell szedni a maradékot, magyar református népünk szétszórt híveit és gyülekezeteit." (Bustya Dezső ny. lelkipásztor temetési prédikációjából)

„Sok reménységgel, sok csalódással és sok isteni kegyelemmel teljes tíz esztendő volt. Nagyon szegényen kezdtük, mert az egyházat - az új lehetőségeknek megfelelően - újra kellett szervezni. ... Az épületeinket nem kaptuk vissza, az iskoláink megszervezéséért nagyon sokat kellett küzdeni. Itthon nem voltak mecénásaink. Le volt szegényedve az egész társadalom. Tehát nehéz volt az újraszervezés, de Isten csodálatos módon megsegített, például a külföldi segítségek által is. Úgy érzem, hogy ez a tíz esztendő nem csak a nehézségek, hanem az isteni csodák évei is voltak...

Úgy gondolom, hogy az egyháznak három lába van. Mint, ahogy egy síkot három pont határoz meg, az egyháznak is három erős pontja kell legyen. Az első, hogy az egyház hitközösség. Ide tartozik a templom. Isten kegyelméből 34 új templomot építettünk és több, mint 40 új gyülekezetet szerveztünk az eltelt tíz évben. Az egyház ezen kívül szeretetközösség. Ide tartozik a diakónia, öregotthonok, árvaházak, a gyülekezeti otthonok sokasága, melyeket szintén építettünk. Harmadszor az egyház nevelői közösség. Ide tartoznak az iskolák. Ezen a területen az anyaszentegyház még nagy küzdelem előtt áll. Ezenkívül a belmissziót azért is említettem, mert részben Makkai Sándor volt a példaképem, és úgy gondolom, hogy legfontosabb az egyház lelkülete, az egészséges ébredés az anyaszentegyházban....

A tíz év alatt igyekeztem, hogy az egyházi törvénykönyvünkbe is kerüljenek be a belmisszió - gyülekezetnevelés, presbiternevelés és a gyülekezetgondozás - alapelvei, és ez sikerült is. Tehát úgy gondolom, hogy a hit, a szeretet, a lélek és a jövendő nevelése volt az a négy dolog, amit szerettem volna szolgálni ez idő alatt..." (Az Erdélyi Református Egyházkerület Internetes Hírszolgálata)

„Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is. A rácsoké, amelyek hivatva voltak Isten helyett megítélni „a szív rejtett indulatait" is, amelyek behatoltak az otthonokba s növekvő hegyükre tűzték az agy szürkeállományát, s ha kellett, a kivégzett lelkiismeret utolsó cafatait is. Az apokaliptikus veres ló világa volt ez, „s aki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék, s adaték annak egy nagy kard" (Jel 6,4). Amit leírok, az ennek a nagy kardnak az árnyékában játszódott le.

De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt. A fényé, ami ajándékképpen hullt egy családra, ahol hittek Istenben, az örök életet szerző Jézusban. A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.

A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok. De aki tudja, hogy van valaki, aki minden rácsnál hatalmasabb és hozzá kötődik és Tőle kap erőt, azt fogollyá tenni nem lehet soha."

(a szerk.)